Szarka Gábor, a szímnűvészeti egyetem kancellárja szeret szerepelni

Bármikor tudnék Szarka kancellár helyett fejből interjút adni. Nagy pontossággal modellváltásnak hívnám a kisajátítást, építésnek az eldózerolást, visszaadásnak a sóval való behintést, modernizálásnak a koncepciótlanságot, megújulásnak a nemzeti demagógiát, új feltételeknek a tönkretételt, toleranciának a kérlelhetetlenséget. Aztán persze hozzátenném, hogy mindez a hallgatókért történik, értük, az ő érdekükben. Mert a hallgató az első és a legfontosabb – párállta nemrég Szarka kancellár Fiala János reggeli műsorában vagy másfél órán át. Persze minek hallgattam? – kérdezheti bárki joggal, de ez azért tipikus áldozathibáztatás lenne.

Szarka kancellár szeret szerepelni. Számos interjút ad hangban, írásban, kamerának, és mindezek mintha azt igyekeznének alátámasztani, hogy ha valamit nagyon sokszor mondunk el, akkor az

egyszer csak úgy is lesz. Vannak a magyar történelemben erre vonatkozóan sok száz éves, százötven éves, huszonöt éves, negyven éves, harminc éves példáink, sokszor mondták el, aztán mégsem lett úgy. Igaz, ahogyan végül lett, az sem volt nagyon jó.

Szarka kancellár gyerekszínészként megtekinthető a videómegosztókon. Kajla kiskamasz, védhetetlen beszédhibával. Ha egy pillanatig is eljátszott a gondolattal, hogy felvételizzen az SZFE-re, a bemutatkozáskor elvérzett volna már a neve kezdőbetűjén. Vannak beszédhibák, amelyek csak az anyag megsértése árán javíthatók. Vagy akkor sem.

Szarka kancellár biztosan nem jelentkezett színésznek, de a benne feszülő szereplési vágy nyilvánvalóan eddig is eget kért és most végre kapott. Alapesetben kancellároknak a világon semmi keresnivalójuk nem volna az egyetemeken, de már régen nem is emlékszünk az alapesetre. Ám még NERisztánban sem követelmény egy kancellártól, hogy furtonfurt szerepeljen. Csakhogy Szarka kancellár megérezte az általa éppen kivégzett geniusát a locinak, és ha már áthatotta - mint vidéki csoportos szereplő, amikor szöveges lehetőséghez jut -, a színpad közepére játssza magát, és fennhangon, erős gesztusokkal kísérve nyomja pár soros mondandóját. A tánctól ismétel, alig várja.

Nagyralátó alakításai közül a figurájával való azonosulása talán a legdrámaibb. A pillanat, amikor egy felsőoktatási portálon megjelenő interjúban hirtelen többes szám első személyben kezd el beszélni a „mi egyetemünkről”. „Nem hagyományos nagy egyetem vagyunk; …Nálunk osztályfőnökök vannak, ők viszik végig az osztályt …nagyon szoros kötelék alakul ki...” – gordonkázza Szarka kancellár, és nem lehet eléggé csodálkozni, hogyan sikerülhetett neki október óta ezt az odaadó, színészi átélést produkálni, amivel még akár önmagát is képes meggyőzni, hogy ha valaki, ő érti ezt az érzékeny közeget, ezt az együtt mozduló közösséget, hiszen ezek mi vagyunk, Ő Szarka kancellár és az ő egyeteme. Egyszerűen mi, akik „a mester-tanítvány viszonyban semmilyen változást nem tervezünk”. Amíg le nem peregtek végre a francba innen, mint a homokóra, hogy vágnám földhöz. [belső monológ]

SÁNDOR ERZSI (Népszava)