Magyarország részt vett több mint ötszáz afgán kimenekítésében – és ez igazán derék és hősies akció volt. Igaz, utána a kimenekítetteket a méltán rossz hírű röszkei menekülttáborba zárták. Az még érthető, hogy az egészségügyi karantén elkerülhetetlen a mai világban. De például Budapest szállodáinak egy jelentős része üresen kong, miért nem lehetett volna lovagiasan oda beutalni őket. Mégiscsak lássák, milyen az a művelt Európa. Kivételesen most még afelett is szemet hunytam volna, ha Mészáros valamelyik szállodáját szemelték volna ki vesztegzár céljára. Hadd keressen egyszer már ő is valamit.

A nagy kérdés nyilván az, mi lesz ezeknek az embereknek a sorsuk, hol és hogyan kezdhetnek új életet. A művelt Nyugat országainak egy jelentős része már közölte, hogy náluk aztán nem. Ahogy a menekültek elleni folyamatos uszításban jeleskedő magyar kormánypolitikusok is hasonlóképpen nyilatkoztak, az ellenzékiek pedig mintha aktívan hallgatnának erről a kérdésről.

Közben akad három olyan ország Európában, amelyik már közölte, szívesen fogad be olyanokat, akiknek Afganisztánból kellett menekülniük. Ez három, az

én szívemnek nagyon kedves, amúgy viszonylag szegény ország. Három olyan, amelyiket lesajnálva balkáninak szokás nevezni. A balkáni tény, a lesajnálás hülyeség. Mert Magyarország sokkal „balkánibb” időnként.

Koszovó, Észak-Macedónia és Albánia. Nem nagyhatalmak, nem gazdagok – de az elmúlt időszakban megtapasztalták, mit jelent egy menekülthullám. Mondhatni, van hagyománya a dolognak.

Albánia például a holokauszt idején megmentett minden ott élő és odamenekült zsidót. Kétségtelen, nem nagy számokról beszélhetünk, de mint tudjuk, aki egy életet megment az egész világot menti meg.

Albániában már a második világháború előtt azt gondolták, ha sikerülne befogadni azokat az embereket, akiket a „művelt Európában” éppen meg akarnak ölni, akkor Albánia hamar virágzásnak indulhatna. Az élet kicsit bonyolultabb volt már akkor is, és az akció nem jött össze. De az oda menekültek megóvásában mégiscsak jeleskedtek az albánok. És mind a mai napig – méltán – nagyon büszkék erre.

A két helyzet persze egészen más. Minden más. Csak az nem, hogy akadnak szolidárisak a bajba jutottakkal és akadnak, akik az ellenük keltett indulatokkal akarnak politikai sikert elérni. A következményeket körülbelül már láttuk. Legyünk hát albánok.

DÉSI JÁNOS (Klubrádió)