Kormányzatunk - mint nem túl régen kiderült - a tanárképzés lebutításával kívánja orvosolni az egyre súlyosabb tanárhiányt. Ez elgondolkodtatott, és felidézte, amit eddig a témával kapcsolatban tanultam és tapasztaltam.

A Debreceni Orvostudományi Egyetemen az 1960-as, '70-es években színvonalas nyári egyetemek voltak, nagyon neves előadókkal, egyikük Selye János volt. A tanításról is szót ejtett: „annak, amit tudunk, csak mintegy huszad részét vagyunk képesek eredményesen átadni. A többi ahhoz kell, hogy átlássuk és meg tudjuk magyarázni”. Szabó Gábor vezetésével a Biológiai Intézetben ehhez ragaszkodva oktattunk, gyarapítottuk tudásunkat, messze a tananyagon túl.

Nincs ez másként az oktatás alsóbb szintjein sem: a tanárnak tízszer-hússzor többet kell tudni annál, amit tanít. Arról viszont nagyon is érdemes lenne hosszan elgondolkodni, vitatkozni, hogy

ez hogyan érhető el. Egy biztos: nem csupán a megtanulandó anyag csökkentésével. Hiába mérsékeljük ugyanis az elsajátítandók mennyiségét, ha a módszerek, a tanulandók köre és minősége nem változik. Ha holt betű, a kevés anyag elsajátítása is ugyanolyan keserves marad, – paradox módon, minél kevesebb, annál keservesebb. A kitűzött célnak, a tanítás módjának, a diákhoz való viszonynak kell alapvetően megváltoznia.

A tanítás, bármit gondolunk is róla, személyes bizalmi viszony az oktató és oktatott között. Csak a diák által elfogadott tanár képes használható tudást átadni.

Érdemes felidézni Polányi Mihály gondolatait a tanulásról: „A legtöbb fiatalember nem tanul meg mást, mint a tudományos ortodoxiát." Azaz: az elfogadott, megkövesedett doktrínát tanulják meg, a halott betűt. Néhányan az egyetemeken továbblépnek a módszerbeli kezdetek tanulmányozása felé. Rutinkísérletekkel gyűjtenek eredményeket, fölismerik a tudomány "bizonytalanságait és örök ideiglenes természetét" – így aztán lassan kezdik valódi életre támasztani azt.

Ettől persze még senkiből nem lett tudós. Ehhez "teljes beavatásra" van szükség, ami „egy kiemelkedő mester nézeteivel való mély, személyes ismeretségből származik. A tudomány puszta művelése még nem tudomány. A tudomány művészet, amelynek ismerete mesterről tanítványra száll, akárcsak a festészetben vagy a jog- és az orvostudományban. Az ember egyedül, csak könyvekből nem sajátíthatja el sem a jog-, sem az orvostudományt. Épp így nem tanulhatja meg a természettudományokat, mert azokban soha semmi nem stimmel egész pontosan, egyetlen kísérlet sem szolgál végleges bizonyítékkal, s minden állítás csak megközelítés és leegyszerűsítés.”

Bár nem lehet mindenkiből tudós, az alsóbb szinten is a arra van szükség, hogy ne csak holt betűt tanuljanak. A tanár részéről alapkövetelmény a tárgy áttekintése, mert jó tudni, mire való az átadott ismeret, és jó, ha a diákok is megérzik ezt. A gondolkodásnak is szintjei vannak, ennek alapfoka is messze több, mint az értelem nélkül bebiflázott szöveg és adattömeg. Az értelmetlenül betanultak nagyon rövid idő alatt törlődnek az emlékezetből. Tévedés azt hinni, hogy a visszamondott tananyag egyenlő a tudással, és hosszan megmarad. Nem a mennyiség számít. Kár sokat markolni: inkább tanítsunk kevesebbet, de jól megválogatva, összefüggéseiben és főleg értelmesen. (Első éves orvostanhallgatóknál – ők nem akárkik, hanem válogatott, komoly vizsgákkal megszűrt emberek! – sokszor megtapasztaltam, mennyien és mennyire nem emlékeznek a gimnáziumban tanultakra.)

A régebbi tanárok is tudtak valamit: amikor én voltam általános és középiskolás, csak május elejéig tanultunk új anyagot, aztán mintegy öt héten át csak módszeresen ismételtünk. Az utolsó órán aki jegyet akart javítani, vagy kétes jegyre állt, az egész éves tananyagól kellett számot adjon. Ez a módszer mindenesetre segítette a tartós bevésődést.

Vitális Sándor (Népszava)