Emlékszel, öcsém a kővé száradt, ki tudja miből készült szaloncukorra, ezüstpapírba csomagolva? Majdnem beléjük tört egészséges gyermeki fogunk, de egyéb híján ez is mennyei mannának tűnt akkor, különösen a rózsaszín, amiről máig nem tudom, puncsos, málnás vagy rózsavizes lehetett-e.

Vajon át tudunk-e vinni valamit a gyermekkor várakozásából mostanra, amikor felnőttként irányítjuk az ünnep hangulatát, határozzuk meg ütemét? Sejthetik-e saját gyerekeink a harminc-negyven-ötven évvel korábbi párás reggeleket, amikor szánkóval húztak fel a nagyanyánkhoz, aki krumplit sütött a Salgó sparheltben, hogy melegítse addig is a kezünk, amíg a kastélydombig elérünk?

Ó azok a szánkók! Tán nagyapánk hegesztett össze hulladék vasakat, s gyártotta rá aztán különböző deszkákból az ülőkét, hajlított fát, hogy a derekunknak is legyen támaszték. De mennyivel jobb móka volt a háttámla nélküli szánkó, amire hárman, négyen is fel lehetett férni egyszerre, és gurgulázva nevetni azon, aki a nagy sebességben lepottyant a puha hóba hátulról.

Emlékszel, öcsém, mikor megkaptuk az első,

játékboltban vásárolt, mozgatható kormányos piros szánkót? Úgy nézett ki kicsiben, mint azok a nagy dromedár gépek, amik a havat készítik elő mostanság a síterepeken. Nehéz volt, fajsúlyos, de megengedem, gyönyörű. Egy baja akadt csak: nem csúszott egy fikarcnyit se a vaskos talp, hiába tapostuk, tiportuk ki előtte a havat, hiába siklóztuk jegesre a vasútállomás rakodójáról levezető lejtőt, megállt a nagy csodamadár, nem mozdult se előre, se hátra. Még a drótszőrű német vizslát is befogtuk elé, hátha kutyaszánná nemesedik át ez a csúcs-szuper és bizonyára nagyon drága, ám feladatára alkalmatlan szerkezet, de a kutya közönyösen hátranézett csupán, füle botját nem mozgatta, ha volt neki olyan egyáltalán. Szerintünk leginkább bojtja volt annak a fülnek, akármit is mond a szólás.

A karácsonyi izgalom – ha úgy teszik, várakozás - hetekkel korábban elkezdődött, a színes, hosszú papírlánc formálásával. Ha kint túl hideg volt, vagy locspocs az idő, akkor a meleg kályha mellett lehetett csíkokat vágni, jellemzően a Nők Lapja vagy a Fáklya újság egzotikus tájakat idéző képes oldalaiból, de persze akadt, hogy Pataki Ági pompás portréját kellett vékony téglatestekké formálni, mert az volt a legszebb lap. Jöhetett aztán a liszt, összekeverve némi vízzel, kész is lett a csiriz, ragadt, amennyire kellett. Mennyire meglepődtünk, amikor később egyszer a városi írószerboltban megláttunk átlátszó zacskóban gyönyörű kék, piros, zöld, sárga fényes lapokat, amelyek direkt girlandokra termettek, és amiket előtte nem láttunk sosem. S hogy technokol rapiddal is össze lehet illeszteni a papírvégeket, lám!

Emlékszel, öcsém a kővé száradt, ki tudja miből készült szaloncukorra, ezüst papírba csomagolva? Majdnem beléjük tört egészséges gyermeki fogunk, de egyéb híján ez is mennyei mannának tűnt akkor, különösen a rózsaszín, amiről máig nem tudom, puncsos, málnás vagy rózsavizes lehetett-e. Mekkora szó volt, amikor megjelent az első zselés szaloncukor, puha, egzotikus ízekkel, darabokra törő csokimázzal a tetején. Feketeerdő-ízű, pisztáciás, zserbós, kifinomult szőlő zselével töltött cukorkák virítanak majd a fán ezen a mostani, hiánnyal teli karácsonyon, pompás égősorral, amelynek csillag alakú pontocskái messzire világítanak majd, tán elérnek az égig is. 

Forrás: DOROS JUDIT (Népszava)