Én csak azt szeretném tudni, hogy a rémálmok honnan erednek. Miféle rettenetes hatalmak küldik rám őket, kiféle-miféle ellenséges hadak közelítnek, hogy leterítsenek? Pedig ha tudnák, hogy már nem is védekeznék! Ugyan, minek? Hiszen a harcban elestem: nem akarok sem tőlük, sem tőletek, sem másoktól semmit.

Jövő hónapban leszek ötvenéves, és hajnalonta újabban azon kapom magam, hogy Kosztolányit olvasok. Nahát, de fura. Hiszen már nem is szeretem annyira. Ez biztosan a korral jár, mint a szemöldök megereszkedése. Igen, a szemöldöknek a föld középpontja felé tartó, lassú gravitálása együtt jár azzal, hogy az ember az Esti Kornél ködszerű, lenge alakját megunja, s azt mondja magának, hogy akkor inkább Móricz. Felriad az ember hajnalonta, nyúl a könyvekért, és Móricz felé hajlik a keze. Pedig az Kosztolányitól milyen szép, hogy ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – halottjaim is itt-ott, egyre többen – már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.  

Hajnalonta realista rémálmokra ébredek, több mint fél éve már, hogy kettős életet élek:

napközben ebben a szürreális magyar világban jövök-megyek, éjszaka pedig megtámad a realizmus rémálomszerű hada, arra riadok, hogy ordítok. Több mint fél éve már, hogy minden hajnalban ordítva ébredek. Mi történt ez ötven év alatt, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –, vajon mit követtem el, hogy ez lett a büntetésem. Kamaszkoromban, amikor a Hajnali részegséget olvastam, úgy képzeltem el az ötven éves Kosztolányit, mint egy öregembert, akinek vége van, aki az életből kifelé megy már jövőtlenül. Én meg milyen fiatal vagyok belül. 

Hajnalonta, ha az éveimet számba veszem, huszonkettőnél tovább nem jutok. Lélekben huszonkettő vagyok. Nahát, de fura. A huszonkét éves Petőfinek már nem volt sok hátra.

Amúgy őt sem kedvelem már, ez is a kor jele. Vörösmartyt annál inkább, sőt, egyre jobban. Vörösmarty mintha egyenesen hozzám beszélne, ő csak nekem dünnyög, aki jövő hónapban leszek ötven, ez a Petőfi meg úgy harsog mindig, mintha egyszerre mindenkihez beszélne, sokakhoz, ezrekhez, milliókhoz. Felriad az ember hajnalonta, nyúl a könyvekért, és nem Petőfi, hanem Vörösmarty felé hajlik a keze. Nem jellemző rám pedig az életkorpánik. Sosem érdekelt, hány éves vagyok, hüledezve hallgatom, ha valaki az évei száma miatt kesereg. Az életkorom miatt eszemben sincs keseregni, csak csodálkozom: én volnék ez az ötven éves ember, aki lettem? Enyém ez a szakáll, ez a sűrű pofaboglya, enyém ez a szem, amely első látásra sem bízik már senkiben?

Felriadok álmomból, és a Hajnali részegséget mormolom, egyre csak ezt, pedig unom. Vagy tán magamat untam meg, ezt az ént, aki vagyok? A héber én szó magyarul azt jelenti, hogy nincs. Ez is milyen szép, mennyire kifejező. Egyszer ezt meg kellene írni e-mailben Nádas Péternek, a nagy éntelenítő mesternek, habár minek, ő ezt biztosan tudja. Én csak azt szeretném tudni, hogy a rémálmok honnan erednek. Miféle rettenetes hatalmak küldik rám őket, kiféle-miféle ellenséges hadak közelítnek, hogy leterítsenek? Pedig ha tudnák, hogy már nem is védekeznék! Ugyan, minek? Hiszen a harcban elestem: nem akarok sem tőlük, sem tőletek, sem másoktól semmit. Gyertek, én megadtam magam – hajnal van, s felemelt kézzel állok egy ablakban, Budapesten. 

Hajnalonta, ha az éveimet számba veszem, huszonkettőnél tovább nem jutok. Lélekben huszonkettő vagyok. Nahát, de fura.

Forrás: Kácsor Zsolt (Népszava)