Ha Orbán marad április 3. után, akkor egy szép nap arra ébredhetünk, hogy jönnek a nyájas kínaiak és elmagyarázzák, hogy minden magyar ember, a csecsemőket és a haldoklókat is közéjük értve, annyival tartozik őnekik, amennyi a testsúlya aranyban, persze ezt nem muszáj azonnal kifizetni, részletfizetési kedvezményt kapunk. Vezérünk evvel párhuzamosan bevonul a magyar panteonba, uralmát a tankönyvek történelmünk legdicsőbb és legboldogabb korszakaként emlegetik.

Agitprop minisztériumunk az év első hónapjában több mint húszmilliárd forintot költött, ez nagyon jó hír. Az agitprop munka ezekben a sorsfordító időkben egyes-egyedül arra irányul, hogy fölkészítsen minket április harmadikára, amikor majd kiválasztjuk az űrlapon a megfelelő rubrikát, amelyet tévedhetetlenül, biztos kézzel kell bejelölnünk. Legyünk hálásak azért, hogy az összes lehetséges forrásból sugárzik, árad, ömlik ránk a tananyag, másképp ugyanis elveszett emberként tétováznánk a szavazóhelyiségben, és annak tragikus következményei is lehetnének akár.

Közöttük talán nem is a nemzethalál lenne a legsúlyosabb.

Persze az egyetlen hónap alatt elpocsékolt húszmilliárd soknak tűnhet, de

hát (1) most a jövőnk a tét, (2) van miből tékozolni, vezérünk az államkincstárt saját kezűleg töltötte fel, ahogy ezt a rádiójában a tőle megszokott szerénységgel ismertette. Átlagos magyar polgár ő, naponta tizenkét órát dolgozik, ennek köszönhetően az egész nemzetgazdaságot sikerült a bajból kihúznia. Arra is rámutatott, hogy Magyarország sikertörténet, mi pedig rögvest beláttuk, hogy egy sikertörténet meseszövésébe a pénzszórás hibátlanul belepasszol.

Kivált akkor, ha kissé hátrább lépünk, és a cselekményt tágabb perspektívából követjük nyomon. Akkor ugyanis kiderül, hogy Rogán havi húszmilliárdja semmivé válik az államadósság kamatai mellett, amelyek tavaly ezernégyszázmilliárd forintra rúgtak. Hogy miért, az köztudott, azért, mert az államadósság két év alatt mintegy a harmadával növekedett, és persze azt is vezérünk halmozta föl.

Formátumos embernek ily volumenű adósságai vannak, más kérdés, hogy az ekképp kialakult helyzetet a csekély értelmű alattvaló, aki a Korhely Poloska pultosának tartozik három fröccs árával, fel se bírja fogni. Annyit kapiskál belőle, hogy neki most a költségvetésében képződött lyuk betömésére új bevételi forrást kell találnia. Hogy a kormányunk is hasonló cipőben járhat, azt el nem hinné, pedig a jegybank elnöke ezt írta a Magyar Nemzetben, további lényeglátó felismerések sokaságával körítve. Arra viszont nem tért ki, hogy vezérünk mért láthatta helyesnek készakarva zátonyra futtatni a gyorsnaszádot, ahogy ő ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt néhanapján emlegeti.

Oka nyilván volt rá, csak ki kell ókumlálnunk, mi az.

Magyarország a jelek szerint előre megfontolt szándékkal és vélhetőleg aljas indokból nyakig eladósodott. Ebből a slamasztikából egyedül kikecmeregni sohase tud. Viszont itt vannak nekünk a kínaiak, adnak azok annyi hitelt, amennyit csak akarunk, és ez nem puszta vágyálom, mert csakugyan adnak. Nemcsak nekünk, bárkinek, aki hajlandó elfogadni. Épeszű országok persze nem hajlandók, ugyanis mostanra már mindenki számára nyilvánvaló, hogy aki Kínával összefüggésben adósságspirálba kerül, az abba belerokkan. Példákról korábban már esett szó e helyt, egyébként pedig utána lehet nézni a neten, aki keres, talál. (…)

Jönnek a nyájas kínaiak és elmagyarázzák, hogy minden magyar ember, a csecsemőket és a haldoklókat is közéjük értve, annyival tartozik őnekik, amennyi a testsúlya aranyban, persze ezt nem muszáj azonnal kifizetni, részletfizetési kedvezményt kapunk. Vezérünk evvel párhuzamosan bevonul a magyar panteonba, uralmát a tankönyvek történelmünk legdicsőbb és legboldogabb korszakaként emlegetik.

Mátyás a sírjában sértetten forog.

Forrás: Váncsa István (Élet és Irodalom)