Az eljárás lényege az volt, hogy mindenkinek mindent meg kell ígérni, és mindenkinek a becsvágyát ki kell elégíteni. Ha szükséges, be kell lengetni a magyarok előtt az adócsökkentést, sőt, az adók behajtásának felfüggesztését, de ha ezek után is tiltakoznak, akkor pénzt, birtokot, címet és rangot kell nekik ígérni.

Nem rég volt  300 éve, hogy a magyar rendi országgyűlés igent mondott a Szent Korona női ágon való öröklésére, lemondva ezzel a magyar nemesség szabad királyválasztási jogáról. Ez volt a Pragmatica Sanctio, amiről mindenki tanul az iskolában – s milyen kár, hogy azt viszont már nem tanítják meg, hogy a bécsi udvar milyen ügyes húzásokkal érte el a lefizethetőnek és lekenyerezhetőnek tartott magyar urak beleegyezését.

A cél ugyanis az volt, hogy a magyar urak ne a császár kérésére szavazzák meg az 1722-ben még csak ötéves Mária Terézia jogát a magyar trónra, hanem ők maguk ajánlják fel a koronát a Habsburgoknak örökre. S az éveken át szőtt terv oly látványosan sikerült, hogy

a magyar urak az 1722-es országgyűlésen nemhogy nem szálltak vitába a császári akarattal, de túlszárnyalták Bécs legszebb reményeit is: a magyar rendek önként és háromszoros viváttal mondtak le királyválasztó jogukról.

Szép munka volt.

Nem is csoda, hiszen a bécsi udvar már tíz (!) évvel korábban, 1712-ben megkezdte az előkészítő munkát a magyarok megpuhítására, rögtön azután, hogy a horvátok megszavazták a Habsburgok örökös jogát a horvát királyi címre. De Bécs a magyaroktól tartott – hiszen éltek még öreg kurucok, és életben volt maga a lázadó herceg, Rákóczi Ferenc is.

Ráadásul az okosabb magyar főurak igen jogos és igen jó kérdéseket feszegettek. Mi lesz, ha a megkoronázott Mária Terézia gyermekként meghal? Ki kormányozza Magyarországot, míg a megkoronázott leány kiskorú: a magyar nádor-e vagy a bécsi udvar? Mi lesz, ha Mária Terézia – ne adja Isten! – nem katolikus férjet akar magának? Mi lesz, ha férjhez megy ugyan, de gyermektelenül meghal? Lehet-e magyar király az özvegy férjből? Mi rá a garancia, hogy a királynő nem fogja kigolyózni a befolyásos udvari állásokból a magyarokat?

Taktikusan kellett hát eljárni. Bécs a nádorra bízta a magyar főurak, míg az esztergomi érsekre a klérus meggyőzését, a királyi személynöknek pedig a magyar köznemesség megnyerése jutott. Az elvárás az volt, hogy mindenkinek mindent meg kell ígérni, és mindenkinek a becsvágyát ki kell elégíteni. Ha szükséges, be kell lengetni a magyarok előtt az adócsökkentést, sőt, az adók behajtásának felfüggesztését, de ha ezek után is tiltakoznak, akkor pénzt, birtokot, címet és rangot kell nekik ígérni.

A bécsi kancellária roppant előrelátó volt még az országgyűlés időpontjának kiválasztásában is. A tél szóba sem jött, mert a magyarok olyankor morogtak a császárra a katonák elszállásolása és etetése miatt, míg ősszel szüret van, tavasszal meg sár – de a június közepe éppen jó, mert az aratás csak június legvégén kezdődik. A császár összehívta hát a rendeket június 20-ra, s lám, 30-án már dörgött a háromszoros vivát!

Az udvar hálás volt. Több főpapot aranygyűrűkkel, arany feszületekkel és címekkel ajándékoztak meg, egyes nagyurakból udvari tanácsosok lettek, másokat báróságra emeltek, sokan pedig földbirtokot és készpénzt kaptak.

Tessék, kedves diktátor-jelöltek: így csinálják a profik. 

Forrás: KÁCSOR ZSOLT (Népszava)