"És erre a hálátlan kormányfő Bécsben kecses politikai vetkőzőszámot bemutatva, egy laza mozdulattal kibújt tegnapi mondataiból, mondván, ő igaziból kulturális-civilizációs különbségekre gondolt. Csak hát néha félreérthetően fogalmaz”.
Akinek a miniszterelnök fajelméleti fejtegetése után tátva maradt a szája, az jobb, ha vissza se csukta. Felesleges fáradság lett volna. Azóta csak úgy sorjáztak az „ezt azért nem gondoltam volna” típusú további események.
Pedig a miniszterelnök Tusnádfürdőn épp csak futtában, meglehetősen elnagyoltan idézett az 1935-ös nürnbergi törvényekből. Hiába na, hiányzik belőlünk (el ne felejtsem: a magunkfajtából) a német precizitás. Jó, a lényeg: a fajkeveredés elleni szózat elhangzott. De a nürnbergi törvények pl. azt is tisztázták, pontosan ki tekinthető „elsőfokú keveréknek” (a négy közül két zsidó, cigány vagy fekete bőrű nagyszülő), és ki „másodfokúnak” (egy rossz vérű nagyszülő). Mi meg itt álltunk a teljes bizonytalanságban.
Épp virágkorukat élték a
mémek (nekem legjobban „a magyaros fajkrém” feliratú vajkrémes doboz tetszett), amikor jött Hegedüs Zsuzsa a „náci-e vagy” kérdéskör körüljárásával. A Fidesz-média még javában benne volt az ő leárulózásában (G. Fodor: „a lojalitás nem függ attól, hogy igaza van-e a másiknak!”), amikor Orbán cserben hagyta a fajelméleti terminusokat mosdató híveit. Pedig hű háziszerzője sebtiben újraolvasta a teljes Ady-kötetet (a publicisztikát azért nem, az tele van kínos aktualitással), hogy kigyűjtse az összes példát, ahol a „fajta” szó előfordul. Így kiderült, hogy pl. a „kunfajta nagy szemű legény volt” dettó ugyanaz, mint Orbán fajozása.
És erre a hálátlan kormányfő Bécsben kecses politikai vetkőzőszámot bemutatva, egy laza mozdulattal kibújt tegnapi mondataiból, mondván, ő igaziból kulturális-civilizációs különbségekre gondolt. Csak hát „néha félreérthetően fogalmaz”. (Taps, függöny, Hegedüs okafogyottnak tekinti lemondását.)
Ezzel itt vagyunk az újabb gyötrő dilemmánál: akkor most visszaszívta? Mármint a kevertfajozó, echte náci szöveget. Amihez képest érdektelen volt, hogy a miniszterelnök saját meggyőződése szerint is náci-e - szerintem nem -, vagy cinikusan, „politikai termékként” használja akár ezeket a tanokat is. Ahogy G. Fodor már volt szíves felvilágosítani minket a korábbi „polgár” terminusról.
Nem sokat számít. A lényeg az, hogy azt a népes tábort, amelyik többek között az ő hatására a legnagyobb veszélynek a migrációt tekinti, és állandó félelemben él miatta, szépen átvezette a rasszizmus világába. Saját kezével engedte fel a sorompót, ami eddig a bevándorlás még értelmesen vitatni lehetséges és szükséges problémáit elválasztotta a fajelmélet gyilkos őrületétől. A szociális válság küszöbén iszonyú szüksége volt arra, hogy megőrzendő tábora a bajoknál fontosabbnak érezze a bevándorlási politikáját. A migránspánikot már nem volt hová fokozni, ha csak… Ha csak nem dobja be, eddigi önmagát is überelve, a „vérkeveredés” mítoszt. Szent közösségi kötelességgé, a tiszta magyar (és európai) vér védelmévé emelve azt, ami anno a propagandában „csak” a magyar munkahelyek megóvásának indult. Hát bedobta.
Igen, lehet gumicsontnak is nevezni. De teljesen mindegy, hogy a kutya a méreggel beszórt gumicsont nyalogatásába pusztul bele, vagy az igazi ételébe kevernek gyilkos szert. Az ellenzék nem azzal esik csapdába, ha reagál a szerinte figyelemelterelő mondatokra, hanem azzal, ha épp a csapdától való félelmében nem tesz (nem tett?) eleget elemi erkölcsi kötelességének: a tiltakozásra való mozgósításnak.
Ami meg a visszaszívást illeti, ezer bocsánat a vulgáris hasonlatért, de sosem hallottam olyasmit, hogy kibocsátott szellentést utólag vissza lehetne valahogyan szívni. Hogy? Mivel?
Még hogy „félreérthető” volt. Nagyjából annyira, mint az ismert viccben a férj, aki az asztalnál így förmed asszonyára: „Látni sem bírom a képedet, te büdös ribanc!” Aztán a vihart látva hozzáteszi: „Bocsánat, félreérthetően fogalmaztam. Azt akartam mondani: drágám, ideadnád a sót?”
Orbán némely ellenzéki híresztelésekkel szemben tájékozott ember, ismeri és olvassa a politikai irodalmat, hivatkozik is rá. Tudta, mit beszél, szó sincs rögtönzésről. A kérdés inkább az, kinek szólt az üzenet. És miért éppen most, amikor éppen egyezségre kellene bírnia Európát.
A brit Guardian megkockáztatja: már lemondott az uniós pénzről. Le talán nem mondott, de a lengyel példán látja: abból még a legjobb esetben is csak sokára lehet konkrét pénz. Neki viszont a mostani slamasztikából kell kimásznia, itthon. Ez esetben itt az újabb kérdés: kik a célcsoport? Kézenfekvően adódik a Mi Hazánk támogatóköre. Valóban, lehetséges, hogy Orbán fél a forró ősztől, és a félig szövetséges-félig rivális Toroczkainak komoly tapasztalatai vannak erőszakos akciók szervezésében. Jobb a hívei számára a Fideszben is megteríteni azt az asztalt, amiről szívesen csemegéznek.
Ám megcélozhat szélesebb közönséget is. A magyar társadalomban a fedő alatt forr az indulat. Fordulhat Orbánék ellen is. De Szabó Andrea szociológus már figyelmeztetett rá: megpróbálhatják az indulatot a saját csatornájukba kanalizálni. Elhitetve, a katától a rezsiemelésig megint mindenről Brüsszel és a „liberális”, kevert fajú Nyugat hívei tehetnek. Direkt megrontanák a magyarok tiszta vérét is.
És már kész is az Európa elleni vérvád. Miért ne? Hajszál híja, hogy Tiszaeszláron is bevált.
LENDVAI ILDIKÓ
