A tanárok tudatos éhbéren tartásával azonban nem ért egyet 2-2,5 millió szavazó. Egészen biztos, hogy ennek az országnak legalább a kilenctizede színvonalas oktatást, becsületesen megfizetett tanárokat és szerethető, a gyereket nem megnyomorító hanem fölemelő oktatási rendszert szeretne. Már csak azt kellene valahogy elérni, hogy legalább ebben az egy ügyben az egymással szót értő, magát megosztani nem hagyó kilenctized akarata érvényesüljön.

Mint ismert, a jelenlegi miniszterelnök a lengyel pártállam társadalomirányítási monopóliumát megtörő szabad szakszervezetről írta a szakdolgozatát. A szöveg szűkebben értelmezve a Szolidaritásról szól, tágabb értelemben viszont arról, hogyan (nem) tudja egy civil mozgalom az akaratát rákényszeríteni a politikára. Mondhatni, profival állunk tehát szemben – már amennyiben a kedves olvasó ebben az érdekkonfliktusban a magyar társadalom döntő többségével, és egyben a pedagógusokkal azonosul.

Orbán Viktor pontosan érti – történelmi ismeretei okán, meg persze saját tapasztalatból is -: addig tud nyeregben maradni, amíg sikeresen képes egymással is acsarkodó szeletekre bontani az ellenérdekű többséget; vagyis amíg ki tudja iktatni a szolidaritást. És megfordítva:

ott van vége ennek a fajta hatalomgyakorlásnak, ahol szembejönnek az egymásért is – és nem csak önmagukért – kiállni képes, a közös minimumból nem engedő társadalmi csoportok.

Hogy ezúttal szembejönnek-e az ma még legalább is kétesélyes. Ami viszont biztos: ezúttal nincs - ezúttal sincs - más esély. Amit a kormány eddig végigvitt, amögött rendszerint ott állt kétmillió feltétlen, és még jó néhány százezer feltételes támogató – ekkora tömeggel (a dolog lényegét tekintve persze kisebbséggel) a sokszorosan átbuherált magyar választási/politikai rendszerben szinte bármi eldönthető; ami persze azt is jelenti, hogy az országot egy erősen szervezett kisebbség irányítja. A tanárok tudatos éhbéren tartásával azonban nem ért egyet 2-2,5 millió szavazó.

Ennek a projektnek is van támogatottsága – mi is beszélünk velük; a mi írásaink alá is odakommentelnek; minket is felhívnak telefonon –, de ahhoz, hogy legyen, már szükség volt egy tudatos munkával kinevelt szavazói rétegre: egy manipulálható, tájékozatlan, a tudásra gyanakvással figyelő pár százezres tömegre, amelynek elegendő válaszként annyi, hogy Gyurcsány iskolákat zárt be, a pedagógusok pedig lusták, mert nyáron nem dolgoznak.

Nekik hiába érvelünk azzal, hogy ha az oktatásról lemondunk, a kitörés lehetőségéről mondunk le, és hogy havi 150-200 ezer nettós tanárbérrel rossz viccnek is abszurd Ausztria utoléréséről delirálni. Azzal is, hogy a jövő magyarjai jókedvű, korszerű iskolákban jó kedvű, jól fizetett tanároktól jó kedvvel korszerű tudást szerző polgárokkal fognak versengeni az egyre összenyitottabb európai munkaerőpiacon; a magyar diákok egy olyan úszómedencében úsznak, ahova összekötözött kézzel, nagykabátban lökjük be őket.

Nem is a fent említett százezrek meggyőzése a cél. Hanem azoké, akik látják, hogy 12 év alatt mi lett a magyar iskolával; hogy a pinceszintről mély alagútba zuhant, és nem magától. Egészen biztos, hogy ennek az országnak legalább a kilenctizede színvonalas oktatást, becsületesen megfizetett tanárokat és szerethető, a gyereket nem megnyomorító hanem fölemelő oktatási rendszert szeretne. Már csak azt kellene valahogy elérni, hogy legalább ebben az egy ügyben az egymással szót értő, magát megosztani nem hagyó kilenctized akarata érvényesüljön.

Forrás: Hargitai Miklós