Nem értek én az inflációhoz meg ezekhez a kacifántos szavakhoz. De ahhoz igen, hogy Tállai államtitkár úr milliárdokról beszél, ami valójában nekem 7650 forint, neked 5400. Meg, hogy januárban a kenyér 450 forint volt, most meg 700. Ugye jól számoltam, hogy ez 30 százalékkal több?
Olyan szépet álmodtam Erzsikém arról, hogyan ünnepeljük majd meg az arany lakodalmunkat. A Tállai államtitkár tehet az egészről. Tudod, ő beszélt arról, hogy 240 milliárd forint pluszpénzt folyósít az államkincstár a nyugdíjasoknak novemberben. Így mondta pontosan, nem?
Elképzelni sem tudom, hogy ez mennyi pénz, de biztosan jó sok. Álmomban végre teleraktam a bevásárlókosarat úgy, hogy nem néztem az árakat. Nem érdekelt, hogy a vajkrém, amit úgy szeretsz, már nem 600, hanem 1200 forint. Azzal sem foglalkoztam, hogy a kedvenc vajas kiflid darabja 80 forint. Vettem neked ötöt. Kimentem a piacra is. Kértem két kiló marhalábszárat majdnem 9000 forint volt. Meg hoztam
20 tojást. Egy darab már 98 forint, de gondoltam, egye fene. Aztán szóltam a gyerekeknek, hogy jöjjenek át mind, hozzák az unokákat is, mert nagy ebédet csapunk. Én főztem a pörköltet, te meg kiszaggattad hozzá a galuskát. Sütöttél piskótát is. Olyan jó érzés volt, hogy itt ülünk mind a konyhaasztalnál. Amikor minden elfogyott, elbúcsúztunk tőlük. Beültünk a kocsiba, és indultunk a tengerhez.
Tudom, hogy az öreg autónkkal már csak bevásárolni járunk, de álmomban mi is fiatalabbak voltunk, meg a kocsi is. Jól van, hideg van már ehhez, persze. De nem is emlékszem, mikor nyaraltunk utoljára, a tengernél meg nem is jártunk soha. Most bepótoltuk a nászutunkat. Sétáltunk, fogtuk egymás kezét, és csak jöttek, jöttek az emlékek. Olyan boldogok voltunk. De felébredtem, hogy a fene enné meg. Megint belenyilallt a térdembe, nem tudtam visszaaludni. Csak jöttek, kavarogtak a gondolatok a fejemben. Hogy 75 éves vagyok, majdnem 50 évet lehúztam a gyárban, és 170 ezer a nyugdíjam.
Te is milyen keményen dolgoztál Erzsikém, három műszakban a gyerekek mellett, és még a 120-at sem éri el a pénzed. Egyre dühösebb és dühösebb lettem, a 240 milliárd dübörgött a fejemben. Meg, hogy ez a Tállai azt is mondta, hogy az év elején 5 százalékkal már emelték a nyugdíjunkat, aztán júliustól, januárra visszamenőleg további 3,9-cel, és most itt az újabb 4,5 százalék. Nem értek én az inflációhoz meg ezekhez a kacifántos szavakhoz. De ahhoz igen, hogy ő milliárdokról beszél, ami valójában nekem 7650 forint, neked 5400. Meg, hogy januárban a kenyér 450 forint volt, most meg 700. Ugye jól számoltam, hogy ez 30 százalékkal több?
Szerintem nem kellene visszamenőleg emelgetni, ha egyszer végre jól kalkulálnák ki az áremelkedést. Vagy ne adj' isten, többet adnának januárban, mint amit kiszámoltak. Ha így lenne, nem mi hiteleznénk az államnak hónapokig, hogy aztán a korrigálással úgy tegyenek, mintha ajándékot adnának.
És tudod mi bánt még? Hogy a fiatalok haragszanak ránk. Mert ők csak azt hallják, hogy a nyugdíjasok megint pénzt kapnak. Nem is akármennyit, 240 milliárdot. Na, ekkor felkeltem. Kimentem az udvarra, köszön a szomszéd Józsi. Kérdezi, hallottam-e, hogy mit mondott a Balog Zoltán. Tudod, a püspök, aki miniszter korában szegény gyerekeket fogadott a Hiltonban, és olyan cifra nevű ételeket evett velük. Azt Erzsikém, hogy ő keresztyén tapasztalatból tudja, nem kizárólag az anyagi jóléten múlik az ember boldogsága. Az egészről tudod mi jutott eszembe? Amit az atya olvasott vasárnap az Újszövetségből: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan."
Forrás: Muhari Judit (Népszava)
