„Megalázással nem lehet tanítani” – mondta a csepeli MüM 1-es mestere, aki csaknem 50 éve beszélt a csepeli szakképzésről a Tükör nevű lap riporterének. Bedecs Éva 1975-ben többek között így számolt be tapasztalatairól:
Éveken át ijesztegetésnek, mondhatni, fenyegetésnek szánták a szülők: „ha nem tanulsz, inasnak adlak!” És nem ok nélkül. Maga a szakma hiába számított rangnak, ha az inasévek testi-lelki kálváriáját is meg kellett járni érte. A szocialista szakmunkásképzés kezdetét az 1949. évi IV. törvénytől számítjuk. E törvény megszüntette a testi fenyítést, többek között kimondta, hogy a 18 éven aluliaknak 24 munkanap szabadság jár, továbbá, hogy a tanulót csak a szakmájához tartozó munkákkal szabad megbízni.
A törvényt követően sok iskola létesült, legelsőnek a Csepeli MŰM 1-es számú szakmunkásképző intézet. A 49—50-es évek a szakmunkásképzés hősi korszaka. Sági Imre, a MŰM 1-es Szakmunkásképző Intézet igazgatóhelyettese még emlékezik azokra az esztendőkre.
— Kezdő pedagógus voltam magam is. Tudtuk, hogy
az iparosodás, a gazdasági fejlődés gyorsítása, a munkaerőgazdálkodástól elsősorban a mennyiségi növekedést várja. Mi itt Csepelen is tanítottunk, ahol tudtunk. Évente több, mint 4000 szakmunkás végzett. Emlékszem, a fácánosban — így neveztük az egyik épületet — tanítás közben magam raktam fűrészporral a vaskályhát, úgy fűtöttünk. De tele voltunk tervvel, másképpen, jobban tanítani. Én magam voltam szerszámkészítő, géplakatos, emlékszem, még a saját inaséveimből, hogy könnyen elcsattant a pofon. Talán akkor fogalmazódott meg bennem, ami huszonhárom éve, amióta magam is oktatok, mondhatnám, alapelvem: megalázással nem lehet tanítani! Én még soha nem ütöttem meg tanítványomat.
Értelmes, majdnem felnőtt, gondolkodó emberek számára soha nem lehet érv, hogy: „ha én azt mondom, hogy így van, akkor igaz”. Ha valami igaz, azt be kell bizonyítanom. Szeretni kell a gyerekeket és szeretni kell a munkát, amelyre megtanítjuk őket. Úgy gondolom, ez a lényeg.
Skolnik Vilmos igazgatóval járjuk a negyedszázados intézet korszerűen berendezett szaktantermeit. A tágas ablakon át a sportpályára lehet látni, ahol egy osztálynyi srác tornázik éppen. A sportpálya mögött karcsú daru segítségével épül a rövidesen elkészülő új kollégium.
— Ma 940 gyerekünk van, csak az érdekesség kedvéért mondom, hogy közülük hat lány. A vasas szakmában általában kevés a lány. Kovácsokat, öntőket, gépszerelőket, gépi forgácsolókat, villanyszerelőket, szerszámkészítőket és hengerészeket képezünk itt.
Jó érzés, néha arra gondolni, hogy 25 év alatt felnőtt egy új szakmunkásgárda, s hogy a Csepel Művek mai munkásainak kétharmada a mi padjainkat koptatta, tehát a gyár öröme, bánata kétharmad részben a miénk is. Alig egy emberöltő ... Mégis mennyire mások a mai követelmények! A szerszámkészítőnek nemcsak azt kell tudnia, amit 25 év előtti szaktársának. A szakmák intellektualizálódtak.. A technika fejlődése következtében ismerni és kezelni kell tudni a legkorszerűbb programvezérelt szerszámgépeket is. Változik a gyár, változnia kell a munkásembernek is. Ma olyan szakmunkásokat akarunk nevelni, akik 2000-ben is megállják a helyüket, hiszen a mai 14 évesek teszik majd a századforduló derékhadát. Megnőtt a tanítandó anyag, de modern audiovizuális eszközök, gépmodellek segítenek a tanításban. Célunk, hogy az a fiatal, aki szakmunkás bizonyítvánnyal kezében elhagyja iskolánkat, önállóan tervezni, megítélni és határozni, dönteni tudó, jó szakember legyen.
A MARÓS JUTKA MEG A TÖBBIEK
A marós Jutkát voltaképpen Báli Juditnak hívják. Ozoráról jött, ő az egyetlen lány ebben a csoportban. Csak gömbölyű vállát húzogatja, amikor faggatom, miért éppen ezt a férfias szakmát választotta.
— Nem is tudom, gyári akartam lenni. Gondoltam, az csak nem baj, ha lánynak születtem? Most kollégiumban lakom, tizenketten vagyunk egy szobában, civakodunk eleget, de azért nagyon vidám dolog ott élni. Jutkával nincs is baj, ezt bizonyítja oktatója, Paróczy Miklós is, mondván, ügyes a kislány, finoman, pontosan dolgozik, sokkal inkább a tizennégy fiú okoz gondot, akik nem egyszer inkább Jutkát nézik a munkadarab helyett. No és itt van mindjárt még valaki a ritkábbik nemből: Bernhardt Zsuzsa másodéves köszörűs. Jeles tanuló, 600 ezer forintos gépen dolgozik. A családból ő az egyetlen, aki „gyári”, hiszen a nővére is irodai dolgozó. — Egy nyáron a Kontakta gyárban dolgoztam. Irodában voltam kisegítő. Egész nap ültem egy asztalnál, előttem papírok. No, mondom, mindent, csak ezt ne! Hanem a műhely, már ott nagyon megtetszett. Akkor határoztam el: szakmát tanulok. És mert a Kontaktához nem akarok hűtlen lenni, már meg is kötöttük a szerződést, az lesz az első munkahelyem.
Csak a tanműhelyekben lehet megérteni igazán, menynyire idejétmúlt „ha nem
tanulsz, inas leszel!” — fenyegetés. Értelmes, többnyire közepesen, vagy jól tanuló fiatalok, akik nagyon is tudatosan döntenek egyegy szakma mellett. Legtöbben ismerik, amit választanak.
— Édesapám is gépszerelő, voltam bent vele a gyárban, megtetszett a szakmája, változatos, ezt talán nem lehet megunni — mondja Telegdi László. Kis Lajos másodéves szerszámkészítő a nagybátyjától irigyelte el a szakmát. Pécsik Józsefnek a testvére, Papp Gyulának az édesapja a példakép. „Jó munka”, „változatos, érdekes”, „ügyesség kell hozzá”, „a boríték sem üres, ha jól termel az ember” — mondják, amikor szakmájuk felől faggatja őket az ember.
És megemlítem a múltat. A 14 órás munkaidőt, a híg leveseket, a szurtos vackot a műhely sarkában, a tanoncok hálóhelyét, az elrontott munkadarabokért, a szájalásért járó kemény pofonokat. Hallgatnak figyelmesen. Aztán az egyik fiú — hosszú haját fémpánit szorítja hátra — rámnevet. — Igen, ezeket a dolgokat mi is tanultuk. Egy osztályfőnöki óra anyaga volt...
Forrás: BEDECS ÉVA (Tükör 1975.)
