Édesapjára így emlékezett 50 éve Balogh Mária, az első női tévériporter: „Amikor azt mondjuk vagy halljuk, hogy egy munkásnak vaskeze van, ezt csak jelképnek hisszük. Pedig ez a költői hasonlat nagyon is igaz. Én az üzemből hazatérő apám vasszagát, tenyerének érdességét, amellyel még a simogatás is felért egy pofonnal, soha nem tudom elfelejteni.

Ezen a héten, február utolsó napján ünnepelhettük volna születésnapját, a 87.-et, de már másfél éve annak, hogy ezt írták róla a médiában: „Hosszantartó, súlyos betegség és szenvedés után 85 éves korában elhunyt Balogh Mária, a magyar televíziózás első női riportere.” Mi most egy 50 évvel ezelőtti újságcikkel érzékeltetjük, hogy mit jelentett a korszakos riporternek a kötődés Csepelhez, amelynek szellemiségéhez egész életében és munkájában hű maradt. A Képes Újság ezt írta róla 1973 márciusában:

„A gyárak, üzemek nemcsak mindennapi munkáját, hanem magánéletét is végigkísérik, akarva-akarattalanul.

Édesapja Csepelen dolgozott.  Balogh Mária is ott született. A fogékony kislány minden apró rezdülést, körülötte zajló eseményt megfigyelt, elraktározott. A gyermekkorból érdekes emlékképei maradtak. Édesapjára így emlékezik:

— Amikor azt mondjuk vagy halljuk, hogy egy munkásnak vaskeze van, ezt csak jelképnek hisszük. Pedig ez a költői hasonlat nagyon is igaz. Én az üzemből hazatérő apám vasszagát, tenyerének érdességét, amellyel még a simogatás is felért egy pofonnal, soha nem tudom elfelejteni.

Beszélgetésünket indító szavai után egyre világosabbá válik, miért érzem Balogh Mária riportjait őszintének. Számára több a riportalany, nem egyszerűen csak beszélgetőtárs.

Most is riportról érkezett, egyik nagyüzemünkben járt. Előkészített egy jövő hónapi adást.

— Általában ötször-hatszor, de van úgy, hogy többször is elmegyek terepszemlére a műsor helyszínére — árulja el módszerét, amelynek nagy szerepe van abban, hogy nemcsak az embereket, hanem a munkafolyamatokat is megismeri az adás napjára. így folytatja:

— A kamerák előtt még a legöregebb, legtapasztaltabb riporter is ideges, izgatott. Hát még a riportalany! Különösen, ha először áll a jupiterlámpák kereszttüzében. A műsor előtti beszélgetések nyomán közvetlenebbek lesznek a riportalanyok, lassan feloldódik a feszélyezettségük, és az adás kezdetét jelző piros lámpa kigyulladásakor már, mint régi ismerősök üdvözölhetjük egymást...

Képeket, régi, színüket vesztett fotográfiákat nézegetünk, amelyek visszavisznek eredeti témánkhoz, a szülői házhoz.

— Amikor elhatároztam, hogy újságíró leszek, mégpedig riporter, nyomomba szegődött egy gyermekkori emlék. Anyám buktát sütött, valósággal beterítette velük a konyhaasztalt. A szomszédok be-bekukkantottak, ki ezért, ki azért, és szó nélkül vettek a meleg, lekvárszagú tésztából. Senki sem kezdett udvariaskodni, nem is kérették magukat, csak vettek ... Már a pályám elején rájöttem arra, hogy csak akkor igazán jó a munkám, ha az emberek lakásaiba úgy tudok „bejönni”, mint akkor hozzánk a szomszédok.

Fiatalon, alig tizennyolc éves korában került a Magyar Rádió pécsi stúdiójához. Akkor ismerkedett meg az újságírással, a szerkesztéssel. Élete első riportját is ott készítette, mi tagadás, remegő lábakkal, el-elcsukló hangon.

— Mi az, amit akkori önmagából sikerült megőriznie?

— Két dolgot. Az egyik rossz, a másik pedig minden ember számára hasznos. A remegő lábak megmaradtak, ma is szinte ájulásig izgulok adás előtt. De, úgy érzem, megőriztem a hosszú copfos Balogh Mari hitét. Azt, hogy van értelme a munkámnak.

— Műsoraimban őszinte hangra törekszem — foglalja össze egy mondatban ars poeticának is beillő hitvallását, majd hozzáteszi: — Kendőzetlen vélemények, a munkások hozzászólása országos ügyekhez, ez a titka az „Ebédszünet” és a „Munkások, vezetők egymás között” című riportsorozataim kedvező visszhangjának. A visszaesésről csak annyit, hogy úgy tíz esztendővel ezelőtt elvesztettem a lábam alól a talajt. Az amúgy sem hatalmas önbizalmam elszállt. Csak a kollégák segítőkészsége és türelme állított talpra, hogy ma már néha úgy érezhetem, benyithatok egy-egy „buktáért” a lakásokba.

Forrás: Gyenes András Képes Újság 1973. március

Fotó: Szalay Zoltán Fortepan

Juszt László 2021 októberében így búcsúzott egykori kollégájától:

Meghalt Balogh Mária. Nekünk, régi tv-seknek - Baloghmari. Vagy ahogyan a háta mögött hívtuk - minden bántó szándék nélkül - Ebédszünet Mari. Utalva az egyik legnépszerűbb műsorára, az EBÉDSZÜNETRE.

Kezdőként dolgoztam abban a rovatban, amelyiknek meghatározó személyisége volt. Nem minden főnök szerette, mert nem ismert kíméletet a kritikában. Ha valamiről úgy gondolta, hogy az nem helyes, akkor nem számított nála a rang, vagy a pozíció - kimondta, amit gondolt.

Röviden, keményen fogalmazott. Nem voltak sztárallűrjei. Éppen ezért ma semmi esélye nem lenne a képernyőn. De a saját korában kevesen tudtak olyan empátiával beszélgetni egyszerű emberekkel, mint ő. Egy ilyen műsor, a Sorsok miatt romlott meg a viszonya a TV 1995-ös vezetésével is. A sorozatban a rendszerváltás veszteseit szólaltatta meg.

Amit kevesen tudnak róla, magánéletét, -a 4 éves kora óta fogyatékos - unokaöccsére áldozta. A szavak és tette így lettek egyek.

Mari! Nyugodj békében.