A látványos fejlődés árnyékában. Utcarészlet és tények 1973-ból: Csepelnek hetvenötezer lakosa van. Közülük harmincezren vallhatják magukat egyszerre csepeli dolgozónak és csepeli lakosnak. Túlnyomó többségük  a gyárban melegvizes zuhanyozóban mosdik munka végeztével, üzemorvoshoz jár, művelődési házakban, jól felszerelt gyári klubbokban talál magának művelődési, szórakozási lehetőséget.  Csakhogy amint ezek az emberek kilépnek a gyárkapun a kerületbe, igényeiket a magas üzemi mércéhez igazítják, és találkoznak a valósággal...

Haditudósítást eddig még nem adtunk Csepelről. Most pótoljuk ezt a hiányosságot. Öt évtizedet ugrunk vissza az időben, hogy érzékeltessünk egy mára ködbe vésző, de ötven éve nagyon is élő, sokszor fájdalmakat okozó ütközet-sorozatot. Sokan beszélek róla, de nagyon kevés a dokumentum. Blogunk most a Budapest című folyóirat 1973-as számából ajánlja olvasóink figyelmébe Fekete Gábor igen érdekesírását:

„Csepel hosszú esztendők óta két vetélytárs konkurencia-harcának színhelye. E különleges vetélkedőben azonban egymást segítik a vetélytársak az elsőség kivívásában s paradox módon bármelyikük kerekedik felül a versenyfutásban, a konkurens is jól jár.  A sajátságos szituációt Kardos Vilmos tanácselnök fejti ki érzékletesen:

— Valahányszor külföldön, akár távoli világrészeken is járok, vendéglátóim nyomban nagy elismeréssel kezdik kommentálni kerületem iparát, annak termékeit; ismereteik csupán a Vasműre, az üzemek Csepeljére terjednek ki, dicséretük a „konkurensnek" szól. Példáért különben sem kell az országhatárokon kívül utazni, meggyőződésem, hogy vidéken, de sokhelyütt még a fővárosban is a gyáróriással, a munkás-fellegvárral azonosítják Budapest XXI. kerületét. Mellesleg még éppen kéttucatnyi többé-kevésbé híres üzeme, vállalata van Csepelnek, hogy csak néhányat említsek közülük: a Papírgyár, a Magyar Posztógyár, a Duna Termelőszövetkezet, a Pannónia Szőrmekonfekció Vállalat, a Merkúr személygépkocsi telep, a Budapesti Betonárugyár és a MAHART. Nos, a konkurenciaharc lényege az, hogy a tanács számára nem is titkolt presztízskérdés: a lakóterület mihamarabb zárkózzék végre fel a Vasmű, az ipar mellé —hírnévben, modernségben, az ellátás színvonalában,  a gondoskodás mértékében . . . 

Lakóterület és munkahely vetélkedője

Csepelnek hetvenötezer lakosa van. Közülük harmincezren vallhatják magukat egyszerre csepeli dolgozónak és csepeli lakosnak. Túlnyomó többségük neonfényes, tiszta, kellemes munkahelyen dolgozik, melegvizes zuhanyozóban mosdik munka végeztével, üzemorvoshoz jár egészsége védelmében, hangulatos, jól felszerelt gyári klubban talál magának művelődési, szórakozási lehetőséget.  Csakhogy amint ezek az emberek kilépnek a gyárkapun, igényeiket a magas üzemi mércéhez igazítják.  Modern családi otthont kívánnak, ahova esténként jól megvilágított, járdás utcákon át vezet útjuk, sűrűn közlekedtetett autóbuszjáratokat, orvosi rendelőt, s az üzemi büfé választékát kínáló üzleteket  kérnek lakóhelyük közelében.  A lakóterület és a munkahely különleges csepeli kölcsönhatása — és egymásra utaltsága — azonban nemcsak az ilyesfajta mérceigazításban érvényesül.  Hanem a többi között abban is, hogy a lakóterület virágzásának csakúgy, mint megannyi gondjának forrása — a tanácsházát körülölelő ipar.

Ez a kettősség árad a lakásépítés, a közlekedés, a kommunális ellátás minden látványos fejlődéséből vagy bosszantó elmaradásából.

A csepeliek életkörülményeinek fel kell nőniük a csepeliek munkakörülményeihez, s ahogy ez a két tényező nem választható el egymástól, úgy olvad össze harmonikusan az ipar és a lakóterület közös érdeke és törekvése is a mind magasabb színvonal elérésére.

Az együttműködéssel zajló vetélkedőnek a tendenciája mindenesetre az, hogy gyengülnek Csepel ,,Vasmű-centrikus” vonásai. Két példa erre.  A három évtizeddel ezelőtti csepeli üzlethálózat térképén jól kivehető, hogy a kereskedelem, a városrésznek szinte minden boltja, elárusítóhelye pavilonja, vendéglátó üzlete a gyáróriás köré települt. Az örökséget még ma sem sikerült teljesen felszámolni, a kerület üzlethálózatának majdnem hatvan százaléka még mindig közvetlenül szomszédos a Vasművel. A modern áruházat, amelyet bőséges áruválasztéka és folyamatos áruellátása miatt a főváros túlsó végéről is útba ejtenek a budapestiek, eredetileg ugyancsak a gyár mellé akarták építeni. A „vetélytárs", a tanács megkontrázta a tervet, mint ahogy gondoskodott más kereskedelmi létesítmények széttelepítéséről is. A munkásokra, mint lakosokra is gondolni kell, a Királyerdő, a Csillagtelep, a Kertváros is Csepel! — ez volt s ez ma is az intézkedések alapelve. A másik példa még csak jövő időben alkalmazható: a gyorsvasút kinőtte ruháját, sínjei ma már rövidnek bizonyulnak, elérkezett az ideje annak, hogy a szerelvények a csepeli perifériákig robogjanak munkásutasaikkal. Jogos törekvése tehát a tanácsnak, hogy a Csillagtelep elhódítsa a „végállomás" címet a Vasműtől.

A mai követelmények mindenesetre jól érzékeltetik, hogy a csepeli lakóterület igen gyorsan cseperedett fel szülője, a Vasmű mellett. Csupán 1950 óta majdnem harmincezerrel nőtt a kerület lakosainak, s nyolcezerrel lakásainak száma. Mégpedig nem annyira Csepel központjában, mint perifériáin. Ezekre a peremekre városnyi ember igyekszik műszak után, hiszen csupán a Királyerdőben huszonháromezer lakos él. Sok tekintetben még alaposan lemaradva azoktól a körülményektől, amelyek oly hízelgőek a kerület centrumára. Hogy mást ne is említsünk: húsz esztendővel ezelőtt Csepelen még három mozi volt, ma csak kettő, egyet le kellett bontani a bauxit cementes építkezés átka miatt. A televízió közönségrabló tulajdonsága miatt ez talán nem is olyan tragédia — vethetné közbe valaki. Igen ám, csakhogy a kerületben huszonkét zárolt körzetet jelölt ki az Elektromos Művek a fogyatékos energiaszolgáltatás következtében, s e körzetek túlnyomó többsége a csepeli városszéleken található, így hát sem a televíziós készülék hangja, sem a hűtőszekrény zúgása nem veri fel seregnyi családi otthon csendjét, nem is szólva más, megvásárlásra bármikor kész háztartási készülékről.

A tanács „kosztpénze"

Mint feltehetően a budapesti kerületi tanácsi vezetők közül jó néhányan, a csepeliek is eljátszottak a gondolattal: vajon mennyi pénzre is lenne hirtelenjében szükség, hogy a legindokoltabb kerületi kívánságokat valóra váltsák? Lehetőségeikhez képest maguk a tanácsiak is meghökkentek, amikor összeadták a számoszlopokat, és többmilliárdos végösszeget kaptak. — Az ilyesfajta számolgatás egyébként nem üres szórakozás, nem is illúziók kergetése — jegyzi meg Kardos Vilmos —, sokkal inkább előfelmérés, no meg érv a türelmetlenkedők ellen. Jó lenne ennyi pénz, de ha nincs, ki-ki járuljon hozzá a hiány pótlásához a maga munkájával, forintjaival, vagy pedig értse meg, hogy csak abból lehet gazdálkodni, ami van. Ezt az érvelést leghamarabb a nők értik meg, ők gyakorló háziasszonyok, akik adott kosztpénzből költhetnek. Mindamellett az ilyesfajta „milliárdos" érvelés, a tanácsi kosztpénz ismerete a csepeli lakosok többségénél nem hiábavaló . . .

A lakáskérdés Csepelen sem irigylésre méltó téma. Öt-hatezer család igénylőlapja sorakozik a tanácsnál, de tavaly például nem sokkal több állami lakást kapott a kerület, mint amennyi lakos egyetlen pénteki fogadónapján felkereste a tanácselnököt. A tíz-tizenötemeletes lakóépületek, a terebélyesedő és világvárosias centrum, a csillagtelepi és királyerdei lakótelepek ellenére a hajdani, földszintes, falusi Csepel adja meg ma is a városrész karakterét; ha a tanácsi vezetők fogadóóráira betérő ügyfél még csak a köszönésnél tart is, a ruhájáról érződő penészillatból könnyen lehet következtetni arra, mi a kívánsága.

A szigetcsúcsi nyomortelepet, Csepel hírhedt slumnegyedét a főváros segítségével tavaly sikerült végre átadni az enyészetnek, helyette azonban már kinőtt a Hároson egy másik. A szombattól hétfőig felépített tákolmányok ellen elkeseredett küzdelmet vív a tanács műszaki osztálya, vállvetve a rendőrséggel, de inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A lakáskérdés megoldásához, a már említett konkurencia-harc jegyében a csepeli üzemek is latba vetik minden befolyásukat és eszközüket, ehhez nekik is elsőrendű érdekük fűződik. Éppenséggel nem segíti a törzsgárdák kialakítását, ha dolgozóik rossz lakáskörülmények között élnek, de még az sem, ha százával kapják lakáskiutalásaikat Újpalotára, napi két-háromórás utazási távolságra. Ezért is segíti a tanács a Katona József utcai öreg földszintes házak bontási programját, amelyet a Vas- és Fémművek társasházépítési akciója követ: ez év végéig háromszázhatvan egészséges, távfűtéses családi otthon épül fel az együttműködés eredményeként. A lakásépítési program, amely 1975-ig négyötezer új csepeli lakossal is számol a jelenlegi igénylőkön kívül, a tervidőszak befejeztéig további ezer családi otthon felépítését tűzte célul a Rákosi Endre utca környékén; az előkészítő munkák már megkezdődtek. A királymajori lakóterületen, kisebb szanálás révén magasházas, telepszerű építkezéssel újabb ezer-ezerkétszáz család elhelyezésére nyílik lehetőség 1975-ig; tovább épül a csepeli városközpont is, a most zajló harmadik ütemben biztosítottnak látszik 2100 lakás átadása. Mindez hamarosan és érezhetően enyhíti a csepeli lakásgondokat.

Ezzel kapcsolatban két kihasználatlan lehetőség is gondolkodóba ejti a tanácsiakat. Az egyik: a Vasművel határos, Ady Endre utcai elavult, földszintes házak hosszan elnyúló sora. Zárolt területről van szó, a távolabbi jövőben szanálásra ítélt övezetről, amelynek közeli hasznosítását több érv is alátámasztja. Csepelnek sincs már hová terjeszkednie, gazdaságos beépítésre alkalmas területei elfogytak; az említett házsorok bontása után előnyös feltételeket teremtene a beépítésre a közlekedés, a közművesítettség adottsága; nem szólva arról, hogy a kerületbe vezető, modern házakkal beépített út esztétikai hatását lerontja a falusias, földutas belvárosi rész. Igaz, több mint nyolcszáz családot érintene a szanálás. Csakhogy még ezt az ellenérvet sem lehet elmondani Csepel ,,szűzföldjéről", a Duna Tsz hetven hektárnyi mezőgazdasági területéről. A Csepel kapujában elterülő jókora lapályért hosszabb ideje kemény csata dúl, a termelőszövetkezet szívesen megtartaná magának, viszont az ipar is szemet vetett rá, nyomda, aszfaltgyár és más üzem is benyújtotta rá igényét.

Szerencsére a városrendezők itt nem járultak hozzá az ipar honfoglalásához. Jó ideig a lakástelepítéshez sem, azzal az érveléssel, hogy a főváros számára érintetlenül kell hagyni ezt a levegőtisztító zöldsávot. Csak hát a nyugati széljárás aligha viszi el Budapest fölé a friss csepeli levegőt, s ezt belátva, néhány hónap óta az összefüggő közművesített, beépíthető területeket kereső főváros már hajlik a termelőszövetkezet földjének hasznosítására. Ilyenformán egyáltalán nem kizárt, hogy néhány éven belül Csepel a műút mentén összeépül a Soroksári úttal, a Ferencvárossal.

Négyezer autótulajdonos

Hová kerülnének még a tanácsiak által papírra vetett milliárdok? Például az útépítés költségrovatába. A százharminc kilométernyi kerületi úthálózatnak ma még csaknem a fele földút, márpedig a kilenc csepeli autóbuszjárat, az üzemek teheráru forgalma és a négyezer kerületi személygépkocsi tulajdonosa részükre hamarosan átadják a huszonkét millió forintos költséggel épült új, Jókai utcai autószervizt — ennél többet kíván.

Az érdekesség kedvéért kell megemlíteni, hogy a Csepelre hajdan oly jellemző biciklikaravánok ma ismét feltűnnek, a gyári dolgozók közül sokan, különösen a kerületszéli lakosok, mind szívesebben választják a kerékpár nyergét az autóbuszok helyett. A tervek szerint 1975-ig ötvenhétezer négyzetméternyi utat építenek át, s látnak el szilárd burkolattal; ez nem sok, költségeire mégis negyvenmillió forintot kell előteremtenie a tanácsnak, emellett jelentős összegeket áldozva a kerületi útkarbantartó kirendeltség gépesítésére, korszerűsítésére.

A szociális és egészségügyi fejlesztések terén a lakóterület nagy erőfeszítéseket vár az üzemi körülmények utolérésére. Az 1948-ban feleannyi társadalombiztosításban részesülő lakos számára épült rendelőintézet mind nehezebben tudja betölteni funkcióját, ezért hamarosan elkészíttetik bővítésének terveit, s 1976-ban hozzálátnak megvalósításukhoz. Közelebbi határidővel vette programjába a tanács a nehezebb körülmények között élő csepeli öregeknek újabb nyugdíjas otthon megteremtését, teljes ellátást, orvosi felügyeletet, pihenést, szórakozást biztosítva.

Királyerdőre koncentrálni!

A királyerdei tanácstagi beszámolók, fogadóórák — ez év tavaszán még a tanácstagi jelölőgyűlések is — sűrűn adresszálták a kerület vezetőinek a panaszokat, sűrűbben, mint Csepel más részeiből a lakosok. A kerület népességének egyharmada él itt, mégis, a hiányos királyerdei ellátottság rontja elsősorban Csepel statisztikai átlagait. A kerület gyenge közművesítettsége nem a városközpontra és az iparvállalatok közvetlen környékére jellemző, hanem a laza, kertes beépítésű övezetekre, a városrész peremeire, főként a Királyerdőre. Hogy mást ne is említsünk, a csatornahálózat hiánya — a prognózisok szerint sajnos még hosszú ideig — télen-nyáron, olvadások vagy záporok idején kisebbfajta beltengereket teremt Királyerdőn, a városi — különösen fővárosi — élethez képest szokatlan és méltatlan körülményeket előidézve. A tanács épp ezért fordítja energiájának és pénzének tekintélyes hányadát erre a negyedre; az üzemek Csepelre nemkülönben. Csupán a legutóbbi hónapok királyerdei eseményei között is érdemes megemlíteni a Kalamár utca öregek napközi otthonának elkészültét, a Szúnyog utcai száz férőhelyes óvoda építését, vagy azt a villámgyors segítséget, amelyet az üzemek — ez esetben főleg a papírgyáriak — nyújtottak az alig tíz éve épült, s nemrég megroggyant Szárcsa utcai általános iskola helyreállítására.

A csepeli — közelebbi helyszín tekintetében királyerdei — szenzációt jelenleg a művelődési otthon megvalósításra engedélyezett tervei jelentik. Kőbánya mellett Csepel lesz a második fővárosi kivétel, amely erősíti a szabályt; a művelődési házak építési tilalmának mechanikus megtartása ebben a munkáskerületben sem vágna egybe az ifjúsági törvény követelményeivel és az MSZMP művelődéspolitikai irányelveivel. S ha figyelembe vesszük, hogy a csepeli vezetők éppen most tíz esztendeje ígérték meg Királyerdőnek a létesítményt, amely egyébként a húszegynéhány kerületi üzem legteljesebb összefogásából épül, jogosnak kell elismerni a „kivételezést". A könyvtárral, a mozi-színházteremmel, klubszobákkal berendezett intézmény mindenesetre balzsam lesz a magukat olykor mostoha gyermeknek érző királyerdeiek fájdalmára. Számukra egyébként éppen ezekben a hetekben szorgalmazza a tanács az olcsó közétkeztetést biztosító melegkonyhás étterem építését, s az üzlethálózat további bővítését.

Együtt a „konkurenssel"

Az egészségügyi, kulturális és kereskedelmi teendők hosszú sorának elvégzéséhez ugyancsak jól jön a tanácsnak az a hatvanmillió forint, amit a „konkurens", a kéttucatnyi csepeli üzem ajánlott fel. A Deák téri piac korszerűsítése, a Vasmunkás téri százötven férőhelyes óvoda, csupán minta ezekből az „ipari termékekből". A kerületre egyébként alaposan ráfért a centenáriumát ünneplő Budapest egyik legtartalmasabb ajándéka, az Egy üzem — egy iskola mozgalom. Csepelen az általános iskolák tantermeinek száma húsz év alatt a háromszorosára nőtt, kihasználtságuk mégis száznyolcvan százalékos, az oktatási intézmények állapota is — enyhén szólva — kedvezőtlen. Ilyen feltételek mellett a tanács nem kis elégedettséggel nyugtázta azt a három és félmillió forintos gyorssegélyt, amelyet a mozgalom keretében, a hatvanmillión felül ajánlottak meg az üzemek az iskolák rendbehozására, társadalmi munka formájában.

A mozgalom budapesti értékelése során Csepel a dobogóra került, a harmadik helyet vívta ki a kerületek között segítőkész ipara jóvoltából. Most tavasszal a mozgalom ideiglenesen nevet változtat Csepelen, az Egy üzem — egy faház elnevezésre hallgató kezdeményezés során valamennyi üzem gyámságot vállal a nyáron megnyíló, Hollandi úti kétszázszemélyes napközi tábor felett; a szállások megépítése mellett a közművesítést is elvégzik.

Lakóterület és munkahely különleges egysége érződik az Egy üzem - egy iskola mozgalom kerületi jellegzetességében is. A mozgalom nem korlátozódik egyszerű és egyoldalú gazdasági segítségre, az üzemek és tanintézmények kapcsolata a szerelési, tatarozási, festési és más munkák elvégzése után sem szakad meg; a pedagógusok ellenszolgáltatást nyújtanak az önzetlen támogatásért, segítik a munkások továbbtanulását, ismeretterjesztő és politikai előadásokat tartanak, nevelési tanácsadást rendeznek a munkásszülőknek. Az üzemi ünnepségeket tanárok és diákok műsorokkal színesítik, a tantestületek szem előtt tartják a patronáló gyárak munkaerőgondjait a fiatalok pályaválasztása során, rendszeresen meghívják a kiváló dolgozókat, hogy a tanulók minél közvetlenebbül ismerkedjenek meg a munka világával. Az ilyesfajta kapcsolat kiküszöböli az Egy üzem — egy iskola mozgalomban néhol tapasztalható formalitást.

Illúzió helyett valóság

Sajtótájékoztató a csepeli tanácsházán, „Tisztelt jelölőgyűlés" megszólítású kiadvány a választópolgárok számára — szóbeli és írásos bizonyíték azokról a milliárdokról, amelyeket 1971—1975 között a lakóterület Csepeljére sikerült előteremteni. Négyszázmillió forint a városközpont területén felépített tíz- és tizenötemeletes épületekre, azok háromszáz lakására, mellettük a 12 tantermes iskolára, a 75 férőhelyes bölcsődére, étteremre, bisztróra, a modern Munkásszövetkezeti ABC áruházra. Százmillió forintos fedezet biztosítása avégett, hogy három éven belül 100 százalékos legyen a kerület vezetékes vízellátása. Másik százmillió az összesen nyolcezer négyzetméter alapterületű üzletek, vendéglátó egységek építésére, 86 millió forint az 1974-ben már termelő csepeli kenyérgyárra.

És akkor még nem szóltunk a Vasmunkás téri nyári Ifjúsági Park felépítéséről, a csillagtelepi Baják Ferenc szakközépiskola nyolc új műhelyterméről, a Jedlik Ányos gimnázium pinceklubjáról, a csepeli fedett uszoda tervezési költségeiről, a gyorsvasút vágányainak felújításáról, a Béke téri lakóépületek sortatarozásáról, a Táncsics utcai és Tanácsház téri parkok közvilágításának korszerűsítéséről, s egy huszonötszemélyes szociális otthonról.

A számolgatás a milliárdokkal nem illúziók kergetése — idézzük újra a csepeli tanácselnök véleményét. A fentiek ismeretében egyet kell ezzel értenünk.”

Forrás: FEKETE GÁBOR (Budapest folyóirat – 1973)

Fotók: CSIGÓ LÁSZLÓ - Budapest