"Nagy bánatom volt, bár már nem emlékszem mi. Nagyanyám, aki akkor már hetedik éve feküdt bénán - miközben előtte brigádvezető volt a Csepeli Vasműben, meg szakszervezeti bizalmi, korábban pedig addig verte a katonaorvos hátát, amíg a halottá nyilvánított nagyapámat mégis hordágyra rakták, és az élők közé tették - csak hallgatott. S végül halkan annyit mondott: ne sajnáld magad annyira."

Egy remek csepeli asszony, a fenti sorok szerzője, Szalai Anna, a Népszava újságírója kapta meg az idén a rangos Fejtő Ferenc-díjat. A szakmai elismerés átvétele után egy szívszorító és fantasztikusan magával ragadó köszönő beszédet mondott. Olyat, amit a itt Csepelen nem lehet rezzenéstelenül elolvasni. Szalai Anna, akinek gratulálunk, ezt mondta, írta:

"Fejtő Ferenc, akinek nevét viseli a díj, amit most átvehettem, már 2007-ben megjósolta, hogy ha Orbán Viktor visszatér, a Horthy-rendszerhez hasonló kormányzást fog kialakítani, ami a politikai elszigetelődését hozhatja Európától.

S lám a kormányba visszahívott Lázár János egy használaton kívüli vasútállomás félmilliárdos felújítása utáni avatón – miközben mögötte összeomlik a magyar vasút – az őszinteség jegyében fontosnak tartotta kimondani, hogy tiszteli Horthy Miklóst. Néhány hónapja meg egy terrorizmusért jogerősen elítélt alakot részesített kegyelemben a köztársasági elnök, aki, ha nem is fehér lovon, de nyeregben távozott. Mindenféle értelemben.

Nehéz idők jönnek. A mostaninál is nehezebbek és aligha érnek gyorsan véget. A gyávaság és az erő ül majd tort a gyengéken. Most lesz igazán sok feladatunk, még akkor is, ha a hírgyártás hasonlatos lett a focihoz: mindenki ért hozzá. A politikusok Facebook posztokat írnak, mert ott nincsenek kérdések. Holott egyre több a kérdés és egyre kevesebb a válasz. S megsértődnek, ha a fejükre olvassuk tévedéseiket.

De a mi feladatunk, hogy leírjuk, amit nem szeretnek olvasni a hatalmon lévők, az alacsony vagy magas polcon ülők. S ez bizony nem lesz könnyű. Az országot kettévágó ideológiai árok szélén állva nehéz megrángatni a mellettünk állót. Mert mi lesz, ha mi okozzuk a vesztét és akkor tovább gyengül az egyre erőtlenebb csapat. Sokan mondják ezt. A másik oldal se rúg saját embereibe (legfeljebb magasabb utasításra) – érvelnek.

Lehet, de mi, mi vagyunk és nem ők. S nem is akarunk azzá válni, amilyenek. S ha ez így van, akkor nem is tehetünk olyat, mint amit ők. Nem lehetnek mellékes üzletek, kis hazugságok, ordas elhallgatások, csendes félrenézések. Se politikusnak, se újságírónak.

Nehéz idők jönnek, amikor majd sokan meghasonlanak. Talán én is. Senki nem lehet biztos benne, hogy mit tesz embert próbáló időkben. De addig is tenni kell, ami a dolgunk, megmutatni, amit el akarnak rejteni. S időnként vissza kell térni a kiindulóponthoz, hogy a cél újra egyértelmű legyen.

Hadd zárjam ezt a rövidke gondolatmenetet egy történettel olyan emberről, aki nem volt se politikus, se nagy, se hatalommal bíró. Régen történt, még fiatal fruska voltam. A nagyanyám előtt ültem a csepeli apró bérlakás konyhájában a dohogó olajkályha mellett és sírtam. Nagy bánatom volt, bár már nem emlékszem mi. Nagyanyám, aki akkor már hetedik éve feküdt bénán - miközben előtte brigádvezető volt a Csepeli Vasműben, meg szakszervezeti bizalmi, korábban pedig addig verte a katonaorvos hátát, amíg a halottá nyilvánított nagyapámat mégis hordágyra rakták, és az élők közé tették - csak hallgatott. S végül halkan annyit mondott: ne sajnáld magad annyira.

Megtiszteltetés számomra, hogy újságíró lehetek, és hogy átvehettem ezt a díjat."

Forrás: SZALAI ANNA (Népszava)