„Szombaton a csepeli önkormányzat felhívására a választásra jogosult lakók 59,16 százaléka járult az urnák elé annak eldöntésére: kiváljon-e Csepel a fővárosból és a jövőben megyei jogú városként működjön? A szavazók közül több mint 35 ezren nemet mondtak a válásra. A kiválást támogatók aránya nem érte el a kilenc százalékot.” – Országszerte ezt olvashatták az érdeklődők a Népszabadság és más napilapok címoldalán 30 éve, 1993. szeptember 27-én. A népszavazást két nappal korábban, szeptember 25-én tartották meg.

Horváth László, akkori MDF-es képviselő, az események aktív részt vevője és tanúja 15 évvel később, 2008 őszén ‑ mint a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület vezetőségének tagja ‑ a Csepel újságban erről többek között így írt:

„1993. szeptember 25-én kortörténeti és országos érdeklődést keltő esemény részeseivé váltak Budapest XXI. kerületének, Csepelnek a polgárai. A választásra a közvetlen kiváltó okot a kerületi és a fővárosi önkormányzatnak a sziget északi csúcsán levő szabad terület eltérő célú felhasználási elképzelései adták. Pontosabban az eltérő vélemények megmerevedése.

A főváros a saját tulajdonának tartott területet a dél-budapesti szennyvíztisztító tartalékterületének szánta, a csepeli testület pedig saját tervei megvalósítását képzelte ide. Ezek a legkülönbözőbbek voltak; a hongkongi üzleti negyedtől a különböző parkcélú felhasználásig. Súlyosbította a helyzetet, hogy a világkiállítás helyszíneiből éppen akkor hagyta ki a kormány Csepel sziget északi részét, ami a gyorsabb felemelkedés lehetőséget látszott meghiúsítani Csepelen. A kerület a szennyvíztisztító helyének a CsM déli részét találta megfelelőnek, s az esetleges spekuláció megakadályozására építési tilalmat rendelt el a gyár területén. A főváros ezt a megoldást persze túl drágának találta.

A csepeli képviselő-testület 1993. augusztus 10-én döntött a népszavazás kiírásáról, a törvényi feltételeknek megfelelve szeptember 25-ére írta ki. A szavazás kiírására 29-en, ellene mindössze 4-en voksoltak, ami egyúttal nagyjából megfelelt az elválást pártoló és ellenző képviselők számának.

A döntés nem jelentette a folyamat végét, például a Parlamentnek is jóvá kellett volna hagyni a szétválást. Ez aztán részét jelentette a kampánynak is, ami amilyen rövid volt, annyira hevessé vált. Olyan tömegű információ zúdult hirtelen a gyanútlan polgárokra, hogy nem győztek kapkodni a fejüket. Mindkét fél eljött a saját számításaival, amelyek természetesen ellenkező előjelűek voltak. Az érvek felsorolására ehelyütt nincs tér és idő. Észérvek és érzelmi hatások (vidéki – nem csepeli stb.) keveredtek demagóg jelszavakkal és személyeskedésekkel.

Végeredményben a kiválást pártolóknak nem sikerült meggyőzni a választókat arról, hogy az önálló város nagyobb bevételéből fedezni lehet az esetleges áremelkedések miatti többletkiadásokat. A népszavazáson a választásra jogosult 66 611 választópolgár közel hatvan (59,38) százaléka vett részt és 91,34 százalék az elszakadás ellen szavazott.

Az eredmény a választás előtti közhangulatot tapasztalva nem volt meglepő, az aránya mégis megdöbbentett sokakat. Mégsem történt meg az okok elemzése azóta sem. A nyilatkozatokban mindenki győztesnek érezte magát, és gyorsan túltette magát az egészen.

Ma már nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a referendum kiírása elkapkodott volt. Ilyen súlyú érvek kifejtéséhez, ennek a lakossággal való megértetéséhez sokkal több idő szükségeltetett volna.”

Forrás: Csepel újság, Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap, Kurír