A műemlék, amely megszenvedte az atlétikai vébét

Az árvizek miatt épült meg az a csepeli nevezetesség, melybe először botlunk, ha északról érkezünk a szigetre. Ez a rögtön a szigetcsúcson működő Kvassay-zsilip. Hogy ez megszülethessen, először majdnem meg kellett ölni a Dunát. Ehhez úgy sikerült közel kerülni, hogy a folyamatos árvízveszély miatt egy 1870-es törvénnyel lezárták a Duna Csepeltől balra folyó ágát. Az viszont így rohamos ütemben elkezdett feliszaposodni. Az sem az ötletet dicsérte, hogy a lezárással megszűnt a Duna ezen ágának hajózhatósága, így végül kimondták: zsilip kell.

Előbb a hajózsilip épült fel, 1910 és '14 között, majd 1924-26 között a vízbeeresztő zsilipet is megépítették. Az egész rendszert Kvassay Jenőről (1850–1919), a kiváló vízmérnökről nevezték el. A Kvassay-zsilip nagyon fontos, a folyamatos vízpótlás biztosításával ez tartja életben a Ráckevei (Soroksári)-Dunát, miközben közmondásosan öt budapestnyi területet véd az árvíztől. Meg persze ajtót nyit az átcsorgó hajók, kajakok, kenuk előtt.

De nem ezért látványosság, hanem mert elképesztően csinosak az eredeti épületei. A zsilipkezelő épület – melyből a mai napig nyitják-zárják a vízi kaput – egy remek állapotban megmaradt art deco építmény, és ugyancsak nem csúnya a tőle egy köpésre álló egykori Cementkísérleti és Anyagvizsgáló Állomás, a kettős zsilipőrház és a zsilipmesteri épület sem. Ezek négyen annyira távol állnak a gusztustalantól, hogy tavaly májusban műemlékké is nyilvánították őket, a három egykori szolgálati épület vasbeton kerítésével együtt.

Kevésbé vidám a néhai szolgálati épületek mostani helyzete. Ezeket az atlétikai vébé miatt indított területrendezéskor elvették a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóságtól, hogy sportépületet – öltözőt, büfét – csináljanak belőle. De kifutottak az időből: az épületekkel végül nem kezdtek semmit, a járdát azért felszedték előttük, aztán otthagyták az egészet úgy, ahogy van. A projekt egyetlen eredménye az lett, hogy a három építmény három évig pusztult. Most a vízügyi igazgatóság visszakapja őket. Úgy hallottuk, 800 millió forint körül jönne ki a felújításuk. Ez az, amit Lázár elkaszált.

A raktár, amit laknál

Maradva a Duna ölelésében a Kvassay-zsilip után következő attrakció Dél felé a Szabadkikötő, ami kis túlzással Triannonnak köszönheti a létét. Igaz ugyan, hogy a 19. század végére egyre sűrűbbé váló dunai hajóközlekedés kiszolgálására már nem voltak elegendők a belvárosi dokkok, és már 1896-ban Csepelt szemelték ki egy új, jóval nagyobb kapacitású kikötő létesítésére, de annak felhúzása akkor vált tényleg égetővé, amikor elvesztettük Fiumét.

Az első kapavágást még a békeszerződés előtt, 1919-ben ejtették meg, de az építkezés a tengerpart elvesztése után is csak döcögött, a kikötőt csak 1928 októberében tudták átadni. Csepel aztán néhány év alatt a Duna egyik legforgalmasabb kikötője lett, és végül a Földközi-tengeri kapcsolatról sem mondtak le: Duna-tengerjáró hajókat indítottak. A tengeri uszályok forgalma ugyan a hetvenes években leállt, de a kikötő továbbra is az európai hajózás komoly forgalmi-kereskedelmi csomópontja.

Érdekesség, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum 1957-es Egyiptom-expedíciójára a Szabadkikötőből, egy ilyen folyam-tengeri hajón utaztak a természettudósok, akik ráadásul egy Csepel 130 – "Kecske" – terepjárót nyúztak a sivatagban. Ez a hajó pedig a mai napig megtekinthető, sőt, látogatható is Budapesten. Ott parkol a Szilágyi Dezső tér mólójánál, felújítva, ma már Trip rendezvényhajóként üzemel, de az orrán még látható az eredeti neve: Kassa.

A Szabadkikötőbe a Kvassay-zsiliptől azonban iszonyatosan kellemetlen eljutni, ha gyalogolunk, és akkor is csak fél fokkal jobb, ha bicajjal megyünk. A zsiliptől a kikötőig a kerület gerinceként feszülő Weiss Manfréd úton sétálhatunk le, de itt az egyszemélyes szélességű, töredezett járda közvetlenül az úttest mellett halad, a pár centire elrobogó teherautók, kamionok teleküldik az ember tüdejét kipufogógázzal, a fülét meg harsogó motorrobajjal, és még meg is löki az embert a kocsihuzat. A bicikliút már kényelmesebb menet, de az is csak egy szűk fűsávval van beljebb. Ha gyalog vagyunk, mindenképpen buszozzunk, vagy a zsiliptől akár menjünk vissza a Müpa – Nemzeti Színház megállóig, és pattanjunk HÉV-re. Jobban járunk.

Ha kötött pályán közelítünk a Szabadkikötőhöz, már egészen messziről szemet szúr egy monumentális, a többi közül jócskán kirívó épület. A konténerterminál brutális acél emelőszerkezetei és a feltornyozott konténerek öleléséből zordan és büszkén emelkedik ki egy raktár, fazont adva az egész kikötőnek. A 13 emeletes monstrum egyszerre elegáns és fenyegető, mint a maffia öltönybe bújt elintézőembere. De az égig magasodó, koszos falak és a sötéten pislogó ablakok miatt arra is asszociálhatunk, hogy biztosan itt lakik a Batman.

Gumiruhás képregényhős helyett azonban óceánnyi szemestermény bújik meg a falak között, ugyanis ez a MAHART ma is üzemelő Gabonatárháza. A modernista stílusú szépség 1926 és 1928 között épült Mihailich Győző és Hültl Dezső tervei alapján, nem kevesebb mint 30 ezer tonna gabona fér el benne – meg még egy gabonavizsgáló labor is. Bent a magvak mellett a por uralkodik, de úgy, hogy nem látni ki az ablakon, cserébe a tetőről lenyűgöző panoráma nyílik Csepelre.

Utóbbiakat sajna mi is csak elbeszélésekből tudjuk, mert a Szabadkikötő vágányait és úthálózatát éppen felújítják, a munkálatok miatt nem mehettünk be a tárházba. A kikötőfejlesztés a tervek szerint jövő nyáron zárul, onnantól jobb esélyekkel indul az ember – most kívülről lehet csodálni a Gabonatárházat.

A magyar Vasember

Eddig csak futólag említettük Weiss Manfrédot, de ő nyilván megkerülhetetlen: Csepel újraalapító atyja, szuperhőse, védőszentje és a kerület legkirályabb látványosságának megálmodója. Weiss testvérével, Bertholddal a Lövölde téren kezdte Budapest meghódítását, itt hozták létre 1882-ben az első magyar konzervgyárat, majd néhány hónap múlva áttelepültek a Soroksári útra.

1886-tól fogva már nemcsak konzervdobozokat – "ónlemez szelenczéket" –, de húskonzerveket és tölténytárakat, majd lőszereket is gyártottak, illetve lőszerek szétszerelésével és újratöltésével is foglalkoztak. Az üzem lőszergyártó részén azonban robbanás történt, és végső soron ennek lett az eredménye, hogy Weiss betette a lábát Csepelre. A hatóságok ugyanis az üzemi baleset után megtiltották, hogy egy gyárban működjön a konzerves és a lőszeres iparág, így 1892-ben a Weiss Manfréd Lőszergyár az akkor még finoman szólva is alulhasznosított Csepelre költözött. Berthold négy évvel később kivált a vállalkozásból, és politikai pályára lépett. Ettől fogva minden üzemet Manfréd igazgatott.

Manfréd, már egyedüli tulajdonosként az 1890-es évek végére már saját kohóval, öntödével, hengerdével, majd acélművel egészítette ki az üzemet. Volt rá pénze, mert a gyár kezdettől fogva folyamatos megrendeléseket kapott a hadseregtől lőszerre és bakakajára. Terjeszkedése miatt Csepel falu nőttön nőtt: beköltözésekor még alig több mint kétezren lakták, de az első világháború előtt már csak a Weiss-gyár hatezer főnek adott munkát. A világháború végére pedig már 28 ezer ember robotolt a nagyüzemben és gyártotta a hadianyagot.

Viszont a történelem közmondásos viharai nyilván a csepeli gyárkomplexumot sem kímélték, melyet Weiss 1922-es halála után fiai és egyik veje vitt tovább. Hol hatezer fősre apadt a munkásnépesség, hol 30 ezer fősre dagadt, hol polgári gyártásra álltak át, hol megint hadiipari termelésre, és vissza. A második világháborúban szétbombázták, a háború után gyorsan újjáépítették, és megint felbőgtek a műhelyek. Nem úszta meg az államosítást, de azt sem, hogy idővel valóságos kisvárossá terebélyesedjen Csepelen belül. Az évtizedek során legendás termékek gurultak le a gyártósorról, például a már említett Kecske dzsip vagy a 39M Csaba páncélautó, békésebb célra pedig ott volt a Pannonia motor és persze a Csepel bringák, főképp a klasszikus Camping – 30 fölötti olvasóink alighanem még hajtottak ilyet.

A rendszerváltás után a gyártelep elsorvadt ugyan, de nem halt meg: jóval kevesebb műhelyben, de a mai napig megy a munka. A Szabadkikötőtől csorogjunk is le a Csepel Művekig, és nézzünk szét.

A legcsinosabb pusztulat

Bármennyire is klassz a Kvassay-zsilip meg a Szabadkikötő, a kerület fő attrakciója tagadhatatlanul a Csepel Művek. Amint belépünk az egyetlen, még megmaradt gyárkapun, megcsap minket a 200 hektáros gyárváros iszonyú erős, egyúttal zavarbaejtő atmoszférája. Egyrészt a komplexum a szemünk előtt szétmálló kísértetváros, másrészt viszont nagyon is él. A telepen ma is több száz társaság működik, bár ezeknek csak töredéke folytatja az eredeti, fémipari hagyományt, a java részük szakmailag "külsős" kisvállalkozás. Hollandiát leszámítva például érzésre itt lehet az egy négyzetkilométerre eső legtöbb bringaműhely.

Bármerre is kóborolunk, kettősséggel találkozunk. Míg egyes műhelysorok szinte teljes hosszában látványosan megy a munka, addig vannak utcák, melyek kátyúin végigbotladozva egy lélekkel sem találkozni. Ezek az igazán furcsa pillanatok, mert közben a távolban valami akkor is feszt csühög, zörömböl és nyiszog, így olyan érzése támad az embernek, mintha egy skanzenben járna, ahol mindenki egyszerre ugrott ki ebédszünetre, de azért a magnóban hagyták az aláfestőzajos kazettát.

A telep legszebb részei nyilván a legrégebbiek, ezek rögtön a kapu után következnek. A szűkebb, sárga téglákkal és macskakövekkel rakott utcákat keressük a vakolatlan téglaépületekkel, de nézzünk a lábunk elé, mert nemcsak a kátyúkban, de hol lebetonozott, hol csupaszon hagyott, hol gazverte sínpárszakaszokban is elbotolhatunk – ezek a gyár 60 kilométeres saját vasútvonalának mementói. Fölfelé se mulasszunk el tekintgetni: a magasban kígyózó viseltes csőrengetegre betört üvegű emeleti ablaksorok néznek vakon – miközben a földszint zsezseg.

Az önálló, élvezkedő kóválygás mellett választható itt megkonstruált program is, időszakosan, vezető felügyelete mellett bejárhatók a gyártelep légvédelmi bunkerei. És van két dolog, amit kár lenne kihagyni, ha már itt vagyunk. Egyrészt üljünk be valamelyik gyártelepi kifőzdébe, és együnk valami zsírosat. Az adagok nagyok, a kaják különösebben nem finomak, de nem is a kulináris élvezet miatt étkezik itt a városi turista, hanem mert így kívánja a tisztesség. A másik, amit nem hagyhatunk ki: távoztunkban igyunk meg egy sört a gyárkapu árnyékában megbúvó kocsmában, és egy szívszaggató sóhaj után mormogjuk az orrunk alá, hogy "hát, igen" (hogy mi igen, az teljesen mindegy). Ezt is a tisztesség kedvéért.

A Zeppelin és a zöld két arca

Csepelnek persze nem csak ipari létesítményei vannak, jutott ide a természetből is – a Duna két ága közé szorulva nem is lehetne ez másként. De itt is kétféle zöld él: az egyik kedves, hívogató, civilizált, a másik meg maga az elhanyagolt őskáosz. Az utóbbi egy egykori Weiss-területen burjánzik, ami pedig a magyaroknak néhány évtizeddel ezelőtt pár óra erejéig az univerzum középpontjává vált.

A bevezetőben már említett, északkeleti szigetcsúcsról van szó, ahol mégsem számolják fel a dzsumbujt, és nem lesz új közpark kacsaúsztatóval. Itt működött 1929-től az akkor már repülőgépek gyártásával is foglalkozó Weiss Manfréd Művek saját reptere, mely azért vált az univerzum középpontjává 1931. március 29-én, nagyjából reggel nyolctól reggel kilencig, mert itt szállt le a Graf Zeppelin.

A virágvasárnapi csoda a korabeli beszámolók szerint eléggé kaotikusan sült el: ami elromolhatott, az el is romlott. A léghajó kikötésére rengetegen voltak kíváncsiak, de a szervezők nem nőttek fel a feladathoz. A tömegközlekedéssel is jól megközelíthető mátyásföldi reptérrel szemben a csepelihez a "helyiérdekűről" leszállva még 20-30 percet kellett gyalogolni. Aki megtehette, kocsival jött, az érdeklődés viszont akkora volt, hogy a forgalom már a Boráros téren és a Közvágóhídon bedugult. Mivel a Zeppelin ráadásul a tervezetthez képest fél órával korábban érkezett, rengeteg autós késte le a landolást – köztük Horthy Miklóssal, aki léghajóval érkező fiát sietett volna köszönteni (az eseményről szóló Filmhíradó-beszámolót lásd lejjebb).

A kikötésre különféle becslések szerint 20-40 ezer ember zsúfolódott össze a Weiss-reptéren – az Uj Barázda című újság szerint "nem túlzás," hogy voltak legalább hét-nyolcszázezren is (de, túlzás). Mindenesetre tömegek kísérték figyelemmel, ahogy a Zeppelin orkán erejű, jéghideg szél és havas eső közepette elkezdett ereszkedni az égből.

A legközelebbről azonban nem a fizető vendégek, hanem az a 250 katona figyelte a léghajót, akiket a landolás segítésére vezényeltek oda. A Graf Zeppelin ugyanis csak bizonyos szintig ereszkedett le, aztán kidobott egy horgonykötelet, majd még a tartóköteleket. A katonáknak az utóbbiakat kellett megragadniuk, és szó szerint le kellett húzniuk a léghajót a földre. Csakhogy húzás közben egyszer csak jéghideg zuhany zúdult rájuk. Így emlékezett meg minderről az Esti Kurir:

"Miközben az óriási lomha testet a föld felé vonszolják, az egyik csőből hatalmas vízsugár lövell a kikötéssel foglalatoskodó katonák nyakába, hogy a léghajó könnyítsen önsúlyán. A váratlan tus következtében a katonák nem kért fürdőben részesülnek, a vízsugár alól azonban nem lehet elmenekülni, mert egyetlen kötélszálat sem szabad elengedni."

A szegény, bőrig ázott katonáknak ezután sem volt megnyugvása. A tömeg ugyanis eddig bírta: áttörte a kordonokat, és elözönlötte a Zeppelint. Olyan nagy volt a tolongás, hogy a mentőknek 34 esetben kellett orvosi segítséget nyújtania összepréselt vagy letaposott nézőknek. A nagy felfordulás miatt ráadásul a léghajó kapitánya idő előtti startot rendelt el, így két olyan utas is akadt, aki hiába vett jegyet, lemaradt a gépről. Egyvalaki pedig "a legutolsó pillanatban valósággal artista bravurral kapaszkodott fel".

Az Uj Nemzedék tudósítása szerint utóbbi láttán a tömeg egyből humorista-üzemmódra kapcsolt:

— Talán valami potyautas?
— Igen. Induláskor vették észre és ki akarták dobni.
— Na, ezek a németek! Hallatlan!
— Ugyan kérem, a lépcsőn akart utazni, mint a villamoson.

A lap szerint, miután elmúlt "a csodálkozás első dermedtsége, a rossz viccek bolondgomba módjára szaporodnak és terjednek a mezőn." Az Uj Nemzedék tudósítója epésen meg is jegyezte: "Budapesten nem is három napig tart a csodálkozás, még csak három óráig sem. Csak háromszor öt percig."

A Filmhíradó így számolt be a Zeppelin-sztoriról:

A csepeli reptérből már szinte semmi sem maradt meg. Az északkeleti szigetcsúcson később bolgárkertészek termesztettek zöldséget, majd eperföldeket műveltek itt, aztán átadták a területet az enyészetnek. A most elkaszált közpark-wetland projekt előtt is próbálták már hasznosítani, 1990-ben még magasházakat álmodtak ide, rá is ragadt a tervekre a Csepel-City és a Csepel-Manhattan elnevezés. 1993-ban környezetvédelmi parkot terveztek, az ezredfordulón pedig Vízivárost. Minden terv dugába dőlt, és a szigetcsúcs leginkább a 2011-es, horrorisztikus hajléktalangyilkosságok miatt került a hírekbe.

Az egykori Weiss-reptérből a mostani senkiföldje-gaztengerben két illegális szemétlerakó között még feldereng pár régi betonfolt mutatóba, és megvan még a hangradar is. Utóbbi egy két embernyi magas betonfülke, és egy letűnt kor mementójaként turisztikai látványosságnak se lenne utolsó, a terület rendezéséig viszont senkinek se ajánljuk a felkeresését. Mi Délről, a térkép szerinti ösvényt követve céloztuk meg, de a Kis-Duna sort embermagasan nőtte be a dzsindzsa – egy darabig a sást félrehajtogatva lehet benne haladni, de egy idő után bozótvágó kés kell hozzá. Ha pedig letérünk a zöld függönnyé alakult ösvényről, és a környező erdő sűrűjében próbálunk szerencsét, csak újabb, szomorú szemétlerakatokba botlunk sok csalán, tüske és bogáncs között. A szigetcsúcs ezen része továbbra is úgy látványosság, ahogy az üres kapura kihagyott ziccer az.

Ha mindenáron mozgóbüfést akarunk játszani a szúnyogokkal, akkor ezt sokkal kellemesebb módon is megtehetjük a kerületben. Például a 2008-ban tragikusan fiatalon elhunyt kétszeres olimpiai és tizenötszörös világbajnok kenusról, Kolonics Györgyről elnevezett sétányon, ahol a Duna-parton, lépcsőzetesen kialakított ücsörgőn, kulturált körülmények között etethetjük a vérszívókat, aki pedig bicajjal érkezik, azt olyan bringaút várja, mely tágassága néhai zseniális kenusunk hátának szélességével vetekszik.

A sétány a Gubacsi hídtól halad Dél felé 5 kilométer hosszan, a Ráckevei-Duna partján, egészen a Hollandi Úti buszfordulóig. Nincs telerakva fröccsözővel, lángosozóval, ez nem a Római-part, ellenben sok hattyú és vadkacsa cirkál a vízen, és a még inkább természetbarátok a sétányról a Kis-Duna-öböl tanösvényre is áttérhetnek.

A Kis-Duna-öböltől pedig csak egy békahajításnyira van a Tamariska-domb, ahol szintén remekül fel lehet tölteni a zöld akkumulátorainkat. A 2012-ben természetvédelmi területnek nyilvánított bucka nemcsak azért különleges, mert több állata, növénye endemikus, tehát csak itt élő faj, hanem azért is, mert a domb alá a két világháború között bunkert ástak. Ez ma már Csepeli Büszkeség Pont néven múzeum, bárki látogathatja, de nem lehet csak úgy beesni, előre be kell jelentkezni a Királyerdei Művelődési Háznál, hogy kinyissák.

Csepel nem a világ közepe, és valószínűleg soha nem is lesz az, de attól még simán jó hely. De az is igaz, hogy a kerület emlékei között poroszkálva nem lehet elvonatkoztatni a meg nem valósult ígéretektől. Talán egyszer valami tényleg felkelti a szunnyadásból – addig gyönyörködjünk a tányérunk alján összegyűlt pörköltszaftban valamelyik gyártelepi kifőzdében ücsörögve.