"A júniusi választásokig az ellenzéknek elég lenne egy párt is. Utána lehet szétpattanni rózsaszíntől a vérvörösig minden árnyalattá. Az EP-választás mint országos adatfelvétel, friss bizonyítványt állít ki, amivel a kártyaasztalhoz ülhetnek. De hogyan állna össze ez a szuperpárt?"
Előttünk a választási év! Mindenki izgul, ugye? Latolgatjuk az eredményt? Nem? Hát jó. De attól még élvezhetjük! A rómaiak is tudták, hogy ma sem a keresztények nyernek az amfiteátrumban, mégis elmentek, jól érezték magukat, üzleteltek és tapsikoltak. Igaz, nem is hívták vallásszabadságnak és jogállamnak azt a rendszert, hanem demokráciadeficitnek hívták volna, ha összerakják ezt latinul már akkor.
Megszoktuk, igen, de nehéz nem észrevenni, hogy odakint a világban nem éppen így néz ki egy szavazás, pláne nem zsinórban a sokadik. Tavaly ki-ki örülhetett vagy bánkódhatott a meglepetéseken, amiket a
holland, lengyel, szlovák, spanyol és egyéb választások hoztak. Nálunk ilyenre nincs kilátás. Az EP-választást már most felírhatjuk a Fidesznek.
De miért van ez így? Miért nyílt a verseny Amerikától Szlovákiáig, és nálunk miért nem? Az egyik megoldás, hogy ez itt egy másik rendszer, mondjuk illiberális demokrácia, magyarán lehet választani, csak nem szabadon. Ezt a kampányköltésekkel szemléltethetjük egyebek mellett, ahol a kormánypárt serpenyőjében egy zsák krumpli van, az ellenzéknél pedig egy marék földimogyoró. És az is amerikai, amiért jól felpofozzák őket.
A másik pedig, hogy egyszerűen ennyivel jobb a Fidesz. Nemhogy a demokratikus politizálásban, de a gazdaságban is ritka az ilyen dominancia. Az Apple mindennap megharcol a versenytársaival, a Teslák a többi villanyautóval, a Milka a Tibi csokival. A Fidesz eszerint a politika Microsoft Windowsát hozta létre, egy überelhetetlen filozófiát, ami mellett más nem rúg labdába. Senki nem ér fel odáig, hogy piros volt a paradicsom, nem sárga, és az ellenzéknek nincsenek Deutsch Tamáshoz mérhető alakjai.
Ennek ellentmondani látszik, hogy
a határainkon túl ez az innováció, mármint a szélsőjobboldal sehol sem működik tartósan.
Ellentétben a Windowszal. Szóval mégiscsak a csalás lesz itt a lényeg. Tehát a hatalom illegitim.
Amiből nem következik, hogy az ellenzék jól dolgozik. Szerencsétlenkedését éppen a választás áramvonalazhatja idén. Ma még törpepártok játsszák el, hogy ők léteznek. Aztán nyáron jön a kombájn, és kíméletlenül levágja őket. Két párt készülhet az Európai Parlamentbe, a többieknek kár fáradni a bőrönd összekészítésével.
Az érdektelenség jogos. Mégis, miért lenne fontos, hogy a merőlegeshez képest melyik hány fokra áll a feudalizmustól, ami most van? Ennek az egész rémisztő képződménynek a lebontása, az elszámoltatás, az igazságtétel, a demokrácia visszaépítése önmagában egy ciklusra elég munka lesz egyszer. Történelmi ütemtévesztés mondvacsinált különbségek miatt nekimenni külön a Góliátnak. És mint láttuk két éve: tévedés az is, hogy laza összeverődéssel hatékony szövetség hozható létre.
Elég lenne ide egy párt a rendszerváltásig, ez van.
Utána lehet szétpattanni rózsaszíntől a vérvörösig minden árnyalattá. Az EP-választás mint országos adatfelvétel kiállítja a marhalevelet. Lesz friss bizonyítvány, amivel a kártyaasztalhoz ülhetnek.
De hogyan állna össze ez a szuperpárt? Két szabad szemmel látható szervezet van, a DK és a Momentum – az utóbbi épp az utolsó svédtorna-gyakorlatokat mutatja be, hogy bizonyítsa, mennyire lényegbevágóan és alapvetően különbözik. Odakint méla ásítozás. Egyéni teljesítmények vannak – a párt nem sikerült.
Körülöttük a törmelék. Nagy múltú csökevények, halva született nagymamák, egyszemélyes magánszámok. Itt-ott tempózik egy-két használható ember, szakpolitikus, szólista, menedzser.
Oka van annak, hogy fenntartják törpepártjaikat a logikus fúzió helyett. Az, amiért a Szovjetunióba se lépett be önként senki emberfia. Nyilván működik az a reflex, hogy
a saját szemétdombon a szélütött és féllábú kakas is úr lehet, de ezt még felülírhatná az életösztön.
A gond az, hogy abban a frigyben a DK lenne a nagy Oroszország. Egy vezérpárt, amely a maga módján jól működik, de tökéletesen alkalmatlan arra, hogy azzá váljon, ami a neve: demokratikus koalícióvá.
Pedig ez lehetne a recept: sokszínű, vitázó, zöldradikálistól a szocialistáig minden demokratát befogadó platformpárt, amely egységként áll szemben a Fidesszel – és vele ellentétben nem követel totális asszimilációt. De ehhez ki kellene nyitni a pártot, és vállalni a kockázatot, hogy a beáramló szövetségesek a maguk képére formálják. Hogy át kell rendezni a listákat. Hogy majd egyszer az elnököt se a családból választják.
És az a legpikánsabb, hogy ez a párt nemrég még létezett. Nyüzsgött, frakciózott, változott; elnököt és miniszterelnököt cserélt rugalmasan, ha kellett. Megszorított, liberalizált, osztogatott és privatizált – hol kétharmaddal, hol csak masszív többséggel. Képes volt összefogni a komcsi nosztalgiától az európai föderalistákig mindent, és ma már látjuk: képes volt kormányozni, legalább úgy, mint a Fidesz.
Úgy hívták, MSZP. Ma egyike a törmelékdaraboknak. De írni azért tanultunk meg, hogy a tanulságok túléljék a szereplőket.
Forrás: Tóta W. Árpád (HVG)
