"A kutyával sétálok a házunk mögötti kicsi sugárút utcáin – mindig ugyanazt a néhány perces távot tesszük meg. Jobb oldalt az utca végéig, a patikánál át az úttesten, a másik oldalon vissza, egészen a mi picike házunkig... A lelkemen kívül és belül. Ami kint, az bent. Ami fent, az lent.” Ez futott át rajtam a minap, amikor elgondolkodtam az életem jelenleg legerősebb, legmeghatározóbb motívumain. Ilyenkor, tavasszal, általában késztetést érzek, hogy rendet tegyek magam körül – és önmagamban is. 

Ez a házfelújítások időszaka. Az egyik fehérre meszelt épületen épp befejezték a tetőszerkezet-felújítást. Amint ott leszerelték az állványokat a mesteremberek, a mellette lévő épületnél megkezdték a hozzáépítést. A fák aljában épp elnyílik a rozsdásan sárgálló nárcisz, és kezdenek előbújni a piros tulipánok.

Tavasz van. A nap is valahogy más fényt áraszt.

Amikor a számítógép képernyőjéből kiszakadva kimegyek egy tízperces körre, ráébredek, hogy

a laptopon kívül van egy egészen csodálatos világ – a látvány melengeti a lelkem. És persze el is gondolkodtat: épphogy elkezdődött az év, máris tavasz lett. A külső és belső nagytakarítás ideje. Valahogy a kettő mélyen összeér bennem.

A téli beburkolózás, meleg takarók és illatos mécsesek felhalmozása után a most kezdődő, virágillatú időszak a (meg)szabadulásé. Amikor szinte kampányszerűen rám tör, hogy szabadulnom kell feleslegessé vált ruháktól, tárgyaktól, gondolatoktól, érzésektől…

Mindentől, ami már terheli a szekrényeimet és a lelkemet. A télen felgyűlt súlynak mennie kell. A tavasz, az ébredő természet tökéletes háttérzene ehhez a külső-belső folyamathoz.

Kihullanak az ajtó mögül a feleslegessé vált gondolatok

Hiába rakok rendet a felszínen, hiába van mosoly az arcomon és játszom el mindennap a nagyvilágnak, hogy jól vagyok, ha kinyitod a lelkem szekrényének ajtaját, felsejlik a valóság: felesleges, súlyossá váló érzelmek és gondolatok hullanak ki.

Valamiért az az érzésem, hogy amikor az otthonomban, a szekrények és fiókok mélyén rejlő, régóta nem használt tárgyakat kezdem el kidobálni, a lelkemben is helyet teremtek. Még az energia is máshogy áramlik ezután a kis házikóban, és nyugodtabb szívvel ülök le a kanapéra.

Hiába nem volt szem előtt a sok felesleges tárgy a tél folyamán, megkönnyebbülök a tudattól, hogy nem is foglalják többé a helyet.

Ugyanígy vagyok a felesleges, terhes gondolatokkal is.

Hadd menjen, aminek mennie kell. Hadd teremtsen helyet mindannak, aminek érkeznie kell az életembe. Arccal fordulok a nap felé. Helyet teremtek az újnak. 

A napi pozitív rutin

Amikor előtör belőlem az ADHD-s, néha lusta, hátráltató kicsi én, akkor mindig csak annyit kérek magamtól: „Egyszerre csak egy polcot válogass és pakolj át. Polconként haladva is a végére érsz, előbb-utóbb.”

Ugyanígy van a belső világunkkal is:

nem kell elhazudni, ha az embernek nehéz érzései, gondolatai vannak. Mindennap csak egy kicsit próbálok lerakni belőlük. Mindennap emlékeztetem magam valami szépre. Arra a tényre, hogy a boldogság döntés és belső munka eredménye. És egy picit mindig könnyebb lélekkel fekszem le.

Nyilván mindenki más módszerrel dolgozza fel az élet nehézségeit és kihívásait. Más a megküzdési stratégiánk. A lényeg, hogy rátaláljunk arra, ami használ. Nekem a terápia, meditáció és a mozgás kombinációja vált be. És ezeket az eszközöket ebben a belső megtisztulási folyamatban különösen nagy erővel vetem be.

Épp ezért iktattam be a tavasz beköszöntével rendszeres reggeli „nyugalmi szeánszokat”, amik alapvetően áthuzalozták a napjaimat.

Forrás: Kégl Ági (wmn.hu)