Ez a vers  a mindenkori zsarnokság,  a megaláztatás és a gyűlölködés elleni szenvedélyes felszólalás.

Babits Mihály  1916-ban írta a most következő versét. Ebben  a költőnek az első világháborúból, az öldöklés borzalmaiból lett elege milliókkal együtt. Ma, 2024. húsvétja előtt zaklatott világunk ezernyi tragédiája  miatt szenvednek, aggódnak hazánk,  Európa és más földrészek népei...

A Zeneakadémián 118 éve megrendezett, Nyugat-matinén felolvasott, a közönséget magával ragadó vers hatásából látszott akkor, hogy Babits a humanista gondolataival  nem volt egyedül.

Magyarországon MA SEM LENNE MAGÁNYOS. 

A Húsvét előtt című vers  a mindenkori zsarnokság, elnyomás, emberi megaláztatás, gyűlölködés elleni szenvedélyes felszólalás.

Nem a győztest énekli, nem is a vak, szolga népet, „hanem azt, aki lesz, akárki“, aki kimondja végre azt, hogy

legyen vége, legyen vége már!

Részletek:

Babits Mihály: Húsvét előtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

         ha szétszakad ajkam, akkor is,
         ha vérbe lábbad a dallal és
         magam sem hallva a nagy Malom
         zugásán át, dalomnak izét
         a kínnak izén
         tudnám csak érzeni, akkor is
         - mennyi a vér! -
         szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

         mert rejtek élet száz szele, március
         friss vérizgalma nem türi géphalált
         zengeni, malmokat; inkább
         szerelmet, embert, életeket,
         meg nem alvadt fürge vért:
         s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
         ez inni való sós vérizü szélben,
         a felleg alatt,
         sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

         én mégsem a gépet énekelem
         márciusba, most mikor
         a levegőn, a szél erején
         érzeni nedves izét
         vérünk nedvének, drága magyar
         vér italának:
         nekem mikor ittam e sós levegőt,
         kisebzett szájam és a szók
         most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

         ki először mondja ki azt a szót,
         ki először el meri mondani,
         kiáltani, bátor, bátor,
         azt a varázsszót, százezerek
         várta lélekzetadó szent
         embermegváltó, visszaadó,
         nemzetmegmentő, kapunyitó,
         szabadító drága szót,
         hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

         Ó béke! béke!
         legyen béke már!
         Legyen vége már!
         Aki halott, megbocsát,
         ragyog az ég sátra.
         Testvérek, ha túl leszünk,
         sohse nézünk hátra!
         Ki a bűnös, ne kérdjük,
         ültessünk virágot,
         szeressük és megértsük
         az egész világot:
         egyik rész a munkára,
         másik temetésre:
         adjon Isten bort, buzát,
         bort a feledésre!