Nem csak a sok milliárdos tűzijátékot köszönhetjük a tizenötödik éve regnáló kormányunknak, hanem az egykor az új kenyérhez, az alkotmányhoz, Szent Istvánhoz kötődő ünnepnap teljes kiüresítését is. Az új kenyerünkről ma csak annyit tudunk, hogy drágább lesz, mint a régi (meg mint a bécsieké). Az alkotmányunkról, hogy nincs: aki a helyette kapott alaptörvényt ünnepli, az az ország gyorsuló ütemű leszakadásának tapsol. Szent István a túlvilágon összevont szemöldökkel, fejcsóválva figyeli, ahogyan ez a Viktor nevű trónbitorló felajánlja az ő koronáját és az Árpád-ház sarjainak vére árán megszerzett ősi földjét Hszi Csin-pingnek, meg a kínai diktátor véres kezű moszkvai helytartójának.

Tudja-e a kedves olvasó, hogy a magyar állam megalapításának melyik fontos eseménye datálódik augusztus 20-ára? Puskázni is ér, a válasz így sem lesz könnyű – az igazság ugyanis az, hogy semelyik. Maga az államalapítás évekig tartó, hosszú folyamat volt, nehezen köthető egyetlen dátumhoz. Ráadásul régen is volt: több mint 1000 év távolából azt is nehéz egyértelműen tisztázni, hogy Istvánt Esztergomban vagy Székesfehérváron koronázták királlyá – az viszont szinte bizonyos, hogy az időszámításunk szerinti ezredik év karácsonyán. Augusztus 20-án nem történt semmi, amit ünnepelni lehetne, sem akkor, sem azóta.

Talán a fentiekkel is összefügg, hogy bár a mezőny erős, de

nincs üresebb ünnepe az államunknak augusztus 20-nál. Valamennyi vonatkozó kutatás ezt mutatja: a népnek fogalma sincs, hogy mi lenne az ünnep tárgya, érzelmileg pedig az összes többi jeles naphoz szorosabban kapcsolódik. A (mindenkori) hatalom viszont szereti, nem véletlenül. Mivel nincs tartalma, politikai kockázat sincs benne, amit mondjuk március 15-ről vagy október 23-ról nem lehet elmondani: a NER, ha tehetné, mindkét utóbbit elfelejtené, mert ahogy haladunk visszafelé a történelemben („előre megyünk, nem hátra”), évről évre mindkettő egyre kínosabb.

Augusztus 20. viszont maga a tökéletes alkalom: mivel nem kötődik hozzá semmi, nem is kell kényelmetlenül szembesülni az ünnep alkalmából megidézett elődök elvei/tettei és az utódok egyre nyilvánvalóbb gyarlósága között feszülő ellentmondással. Igaz, István – miután a keleti bekötésű családtagjaival leszámolt – a nyugati kereszténységet, és vele egyértelműen a nyugati államfejlődési modellt választotta, de ez olyasfajta absztrakció, mint a körmeneten a csak a katolikusok által tisztelt Szent Jobb mögött masírozó református kormányfő: elegendő begyújtani némi petárdát meg görögtüzet, hogy az se lássa-hallja, aki esetleg értené, hogy mi is itt a disszonancia.

Azt a kérdést meg, hogy milyen nemzet az, amelyik még a legnagyobb (?) ünnepeit sem tudja közösen megülni, úgysem teszi fel senki. Augusztus 20. egyetlen koherens tartalmi eleme, a tűzijáték mára egyértelműen politikai vízválasztóvá, a rendszerhez való viszony – a hűség vagy épp az ellenállás – kimutatásának eszközévé vált. De nem csak ezt köszönhetjük a tizenötödik éve regnáló kormányunknak, hanem az egykor az új kenyérhez, az alkotmányhoz, Szent Istvánhoz kötődő ünnepnap teljes kiüresítését is. Az új kenyerünkről ma csak annyit tudunk, hogy drágább lesz, mint a régi (meg mint a bécsieké). Az alkotmányunkról, hogy nincs: aki a helyette kapott alaptörvényt ünnepli, az az ország gyorsuló ütemű leszakadásának tapsol; más következményt nehéz lenne a Szájer-féle jogi torzszülöttnek tulajdonítani. Ami pedig Szent Istvánt illeti, a túlvilágon minden bizonnyal összevont szemöldökkel, fejcsóválva figyeli, ahogyan ez a Viktor nevű trónbitorló felajánlja az ő koronáját és az Árpád-ház sarjainak vére árán megszerzett ősi földjét Hszi Csin-pingnek, meg a kínai diktátor véres kezű moszkvai helytartójának.

Forrás: Hargitai Miklós: A semmi ünnepe (Népszava)