Van valami nehezen megfogalmazható rejtélyes kapcsolat a kerékpár meg a magyarok között – mondta a kormányfő, és valószínűleg nem a Bödőcs Tibor és pályatársai által sokszor, sokféle formában megénekelt kapcsolatra gondolt.
Pedig elsősorban arra kellett volna gondolnia: a falusi kocsmák elé kikötött, majd hazafelé guruló támasztékként szolgáló drótszamarakra, a csomagtartón egyensúlyozott Pb-palackokra, meg a minimum fél évszázados fekete, 28-as Csepelekre, amelyeknek a többsége még ma is működik, ellentétben a Keravillban sokkal olcsóbban megkapható szovjet alternatívákkal, amikből mára a rozsda sem maradt meg.
Ez a mi hagyományos kapcsolatunk a kerékpárral, és aki valami másról beszél, az a legjobb esetben is hantázik.
Magyarország, bármit állítson is a miniszterelnök, nem sportnemzet. Az átlagmagyar
nem sportol, élete utolsó fekvőtámaszát a középiskolai tornaórán nyomja le, és utána legfeljebb a busz után fut, ha muszáj. Már az iskolai Cooper-tesztek is tragikus képet mutatnak a népesség edzettségi állapotáról, később pedig csak romlik a helyzet. A sport nálunk a társadalmi elit kiváltsága, és a jelenlegi politikai elit hobbija. Csak összehasonlításul, hogy ne legyen félreérhető: Svédországban minden faluban van ingyenesen használható focipálya fűtött, tisztántartott öltözővel, meg kivilágított futó- és sífutópálya; mind a 46 ezer tavukon van létrás stég az úszóknak; újabban pedig évente több száz gördeszka- és görkorcsolyapálya épül, mert nem az állam (a párt, a pártelnök) akarja eldönteni, hogy mit sportoljanak az emberek, hanem ahhoz teremtenek infrastruktúrát, amit a polgárok maguktól is szívesen csinálnak. Kevesebb az olimpiai érmük mint nekünk – bár nem sokkal: ők a 15-helyen végeztek az éremtáblán, mi a 13-on –, de egyrészt ezt gyakorlatilag egy fillér közpénz nélkül érték el (ugyanúgy, mint a 14. helyezett spanyolok), másrészt ott a születéskor várható élettartam 82 év, nálunk meg 76. Egyetlen téren lógunk ki felfelé a mezőnyből: hogy az állami – adófizetői – ráfordítást tekintve milyen sokat költünk egy-egy éremre: ebben a versenyben csak két nyílt diktatúra, Kína és Üzbegisztán van velünk egy súlycsoportban (az okok ugyanazok: a politikai hatalom mindenhol népszerűséget és legitimációt vár a sportsikerektől: ezt fizeti meg közjavakkal, nem az eredményeket, és végképp nem a sport társadalmi tudatformáló erejét – aki nem hiszi, gondolja végig, hány politikai egypercest, és hány lelkesítő tömegsport-kampányfilmet látott az olimpia vagy a foci vb közvetítésének szüneteiben). Meg persze rengeteg, kontroll nélkül elkölthető adópénzt. „Néhány mobilcsarnokot kell csak felépíteni, és jónapot” – ábrándozik az olimpiáról Orbán. Hát hogyne: emlékszünk még, a Népstadiont is csak felújítani kellett, aztán megszüntetve megőrizni, végül egy új szuperstadiont építeni, a tetején futókörrel – aztán lett az eredetileg 20-30 milliárdosra saccolt felújítás külön egy fociaréna, meg egy atlétikai stadion, úgy 500 milliárdért (hogy az úszó EB hasonló anomáliáit meg más analógiákat ne is említsünk).
Egy biztos: az elakadt EU-források miatt koplalókúrán lévő NER-holdudvar nem két mobilcsarnok reményében lelkesedik az olimpiáért. Mint ahogy nem azzal kalkulál a budapesti szállodaszektort lenyúló Orbán-Tiborcz házaspár, nem azzal számolnak a szintén a családhoz tartozó taxiscégek, városnézőbusz-társaságok, meg az államosított reptérre sólyomtempóban rárepülő „közeli” beszállítók sem. A dolog úgy áll, hogy tízmilliárdos pontossággal meg lehet mondani, mennyivel lenne gazdagabb Orbán Viktor családja egy budapesti olimpiától, de nincs az a táltos, aki meg tudná jósolni mit nyerne vele (ha egyáltalán…) az egyszerű honpolgár.
Apropó táltos: a mai rezsim fejét akkor kezdték így emlegetni a Fideszben, amikor sorozatban másodszor kapott ki a szociktól. Most ez a veszély nem fenyegeti, a jóslatainak a beválási valószínűsége viszont nem sokat javult 2006 óta, felidézve a történelmi tényt: a gyanús gombákon és erjesztett italokon élő ősmagyar táltosokat anno nem sok minden különböztette meg a falu bolondjától.
Forrás: Hargitai Miklós (Népszava)
