CSAK AZ ÁSÓ, A KAPA ÉS A NAGY HARAG VÁLASZTJA EL ŐKET
Csak biztatni tudom az utóbbi napokban lelkes gátépítővé lett politikusainkat, hogy az ár levonultával se tegyék le a lapátot. A vész ugyanis nem múlt el, sőt, nagyon is itt van: az Alföld óriási területei száradnak ki, válnak félsivataggá. Ami persze nem olyan látványosan, drámai gyorsasággal történik, mint egy árhullám megérkezése, ám a hatása jóval pusztítóbb.
Nem túlzás: az elkövetkező évtizedek legfontosabb nemzetbiztonsági kihívása lesz a szárazság leküzdése, árvíztározókkal, egykori holtágak újranyitásával, lefolyástalan területek újramocsarasításával. Szóval, ha már így belejöttek nagyjaink a kétkezi honmentésbe, munkára fel! Annál is inkább, mert ami az árvizet illeti, annak elég hamar vége lesz, várhatóan különösebb dráma nélkül. Egyfelől van az a dolog, hogy gravitáció. A víz, ahogy jön, távozni is fog, pláne, hogy a vártnál úgy fél méterrel alacsonyabb lett az áradás szintje, így talán nagy pusztítást sem tud csinálni. Másfelől – ez a fontosabb – a magyar mondhatni a génjeiben hordozza az árvízi védekezés tudományát; lehet bármilyen impotens is a mindenkori állam, a
civilek garantáltan el fogják végezni helyette a védekezés nagy részét. A vízzel évszázadokon át szeretlek-gyűlöllek viszonyban élő magyar nép most is tette a dolgát, a mostani áradás közeledtével a meló 99 százalékát letudták a folyó mentén élők, civilek, kisközösségek tagjai, akiknek cseppet sem jelent újdonságot, hogy a folyó évente produkál egy-két kisebb és nagyjából tízévente egy-egy nagyobb áradást, továbbá azt is pontosan tudják, hogy ha az államtól várják a megoldást, akkor garantáltan elönti őket a víz.
Jelesül az állam még bőven Csipkerózsika-álmát aludta, amikor a Római-part, Budakalász, a Duna-kanyar part menti ingatlantulajdonosai – akik ugyanúgy nézik a vízügy előrejelzéseit, mint mondjuk egy hajóskapitány – már régen, az árhullám érkezése előtt úgy egy héttel megrendelték a homokot, a zsákokat.
Nem kétségbeesetten, inkább amolyan egykedvű, évtizedes rutinnal. Megvédték a házaikat, majd ugyanilyen egykedvűen nézték, amikor nagyjából kedd magasságában, az utolsó utáni percben a döntéshozók végre kivezényelték a katonákat, rendőröket. Akik javarészt a Duna mentén a fővárosba vezető utak védelmét látták el a rögtönzött homokzsákos gátakkal, ami persze szintén fontos, de ha csak az államon múlott volna, úgy a Duna-parti területek házait – több tízezer ingatlant – garantáltan ellepi, netán elmossa a víz.
Bár megjegyzendő, hogy az ottani háztulajdonosok attól sem feltétlenül kapnak szívrohamot, ha a ház pár napig derékig vízben áll. A házakat a helyiek maguknak építették, így például nem spórolták ki a szigetelést, a betont az alapozásból, ahogy egy Mészáros Lőrinc tenné, ha a köznek „épít”. Szóval politikusaink lapátos-gumicsizmás tülekedése érthető: senki sem akar lemaradni a győzelmi csoportképről, és félreértés ne essék: a jótett az jótett, akkor is, ha számító. De jó lenne tudatosítani: a mostani, víz ellen folytatott harc csak egy pillanatnyi csata. A magyarság élet-halál harca viszont immáron a vízért folyik. És nem túlzás: ott viszont tényleg a lét a tét.
Forrás: BATKA ZOLTÁN. Karikatúra: MARABU (Népszava)
