Az orbáni Fidesz a többpártrendszer látszatában lavírozó sunyi kis közép-európai diktatúrát akar...Duzzogva kevergeti a lőrét, amelyben hagyománynak álcázza az úri Magyarország poshadt eszmerendszerét, s visszahozza az erős állam hazugságát...Az az érzésünk, hogy megint nem maradt másunk, csak a poharunk, amelynek alján gyűlik, gyűlik valami tisztátalan ragacs.
A miniszterelnök úrnál kéthavonta összeomlik a világkapitalizmus, a fogyasztásmániás Nyugat. Orbánék a Horthy-korszak és a Kádár-rendszer elemeit kombinálva kezdtek bódító italt készíteni a magyaroknak. Erre találtak is rengeteg vevőt.
A háború előtti nacionalizmus sűrítményét elegyítették a kollektivizmus állami gondoskodást ígérő löttyével. A nép elhitte, hogy a tömeg (polgárok, magyarok, emberek) nem felel semmiért, igaz, bele sem beszélhet semmibe, a lelemény és a kezdeményezés az erősek joga, a törvényeket a győztes írja, a kudarcokért a kommunisták okolhatók. Hogy kihaltak, nem számít. És tényleg nem, mert a rendszerváltozás utáni kormányok nem számolták föl a kádári idők korrupcióját, arra is csak nagyon felszínesen törekedtek, hogy a választók öntudatos polgárként vehessenek részt a demokrácia meghonosításában.
A privatizációs szabadrablás és a szocialista–szabaddemokrata kormányok kudarca után jöhetett a Fidesz, rahedli szavazattal a zsebében. Mondhatta volna: tiszta vizet öntünk a pohárba, működtetni kezdjük e jobb sorsra érdemes rendszert. Véget vetünk annak, hogy egy szűk érdekcsoport az összes magyarra hivatkozva kifosztja az államkasszát. Versenyre kelünk a Nyugattal is! Ehhez tiszta viszonyokat teremtünk. Az orbánizmus azonban nem akar versenyt. Se kint, se bent, sehol. Csak győzelmet. Ezért kell neki jelentéktelen Alkotmánybíróság, lenullázott média és közigazgatás, fenyegető munka- és sajtójog.
Ha tiszta versenyt és demokráciát akarnak, nem számolják föl annak alapintézményeit. Az orbáni Fidesz azonban a többpártrendszer látszatában lavírozó sunyi kis közép-európai diktatúrát akar. Európa-pártinak hazudja magát, de nem az. NATO-tagként pedig Amerika-ellenességet mímel, és sértve érzi magát, amikor az USA külügyminisztériuma kifejezi aggályait a magyarországi törvényhozási gyakorlattal kapcsolatban. Olykor „hazazavarja” az IMF-et, amikor pedig elmarasztalja az Európai Bizottság, azt a magyar belügyekbe való beavatkozásnak tekinti. Üvölt, sziszeg, fújtat, ha kritizálják: senki nem mondhatja meg a magyaroknak, mit akarjanak. Duzzogva kevergeti a lőrét, amelyben hagyománynak álcázza az úri Magyarország poshadt eszmerendszerét, s visszahozza az erős állam hazugságát. A magyarok lelkesen kortyolgatnak, s hogy ne kelljen szembenézni történelemmel, közelmúlttal, gyávaságokkal, kérik a csapostól: tölts még!
E zavaros ital fűszere az a tétel, hogy összeomlóban a fogyasztói kapitalizmus. Általában ott, ahol az orbáni rendszert bírálni merészelik. Miközben a Nyugat ereje épp abban rejlik, hogy válságait rendre leküzdi, mert megvannak hozzá a korrekció – nem diktatórikus – demokratikus technikái. Századokon át arról álmodtunk, hogy ehhez a közösséghez tartozzunk. Ehhez képest az az érzésünk, hogy megint nem maradt másunk, csak a poharunk, amelynek alján gyűlik, gyűlik valami tisztátalan ragacs. Rossz lesz, amikor majd fenékig kell ürítenünk.
Forrás: RAB LÁSZLÓ, Népszabadság
