Mint tegnap délután kiderült, sok ezer sorstársammal együtt én is azok között vagyok, akiket Magyarország belügyminisztere, ezzel a nem túlhízelgő jelzővel illetett.
A sors úgy hozta, hogy kedves unokabátyám halálát követően, március 14-re időzítették a temetését Zalaszentgróton. Nem volt választási lehetőségem a zord jelzések ellenére indulnom kellett.

Már az M7-es autópályára érve látszott, hogy semmi esélye a tavaszi kocsikázásnak. Esett az eső, és jelentős széllökések voltak. Fehérvár után az eső, havas esővé, majd hóvá változott. Úgy gondoltam, hogy ezt az időjárást simán kibírom és az autó is veszi az akadályokat. Az utazási idő normál körülmények között három óra. Mi öt órával a temetés előtt indultunk, hogy biztosan megérkezzünk. Mikor a Balaton körül jártunk akkor már erős széllökések és egyes helyeken hó átfúvások voltak. Ezek azonban jelentéktelennek látszottak, és a sebességcsökkentéssel kezelhetők voltak.
Balatonszentgyörgynél hagytuk el a sztrádát és Zalaapáti irányába kívántam haladni. A Berénynél lévő vasúti átjáró és kereszteződés után azonban intenzívvé vált a hóesés. A szél, egyre erősebben fújt, és nyílt terepeken iszonyatos átfúvások és egyre jelentősebb torlaszok jelentkeztek. Mindjárt az út elején két gépkocsi csúszott az árokba és egy pedig az ütközéstől keresztbe fordulva leállította a forgalmat. Megfordultam, és egérúton Keszthely irányába akartam kimenekülni. Egy darabig az akkor már intenzív havazásban haladtam, miközben a szembe oldal forgalma hosszú kilométereken, állt. Hévíz előtti körforgalomhoz érve láthatóvá vált, hogy ez az út is bedugult. Ilyenkor az ember az ösztöneire bízva magát arra menekül, ahol járható utat talál. Így jutottam el Alsópáhokra. Ott már alapos elemzésre volt szükség ahhoz, hogy eldöntsük, azt, hogy tudunk-e tovább menni, vagy sem.

A "Becsali" csárda tulajdonosa és alkalmazottja őszinte szeretettel fogadott és együttérzésük jeleként - anélkül, hogy kértük volna - minden féle finomsággal, főleg forró italokkal és meleg ételekkel kedveskedtek.
Úti tanácsokkal, információkkal, térképpel láttak el minket. Telefonáltak az illetékeseknek, meg az ismerőseiknek, hogy segítsenek a döntésben. Végül egy Zalaegerszegről érkező reszkető utas által hozott hír, - miszerint már az út egyik oldalát fél méter magasságban belepte a hó - azt a döntést követelte, hogy bár mennyire is fájdalmas, vissza kell fordulnunk.
Ekkor már az úton mindenhol árokba csúszott kocsik, kamionok jelezték, hogy nagy a baj.
Igen lassan közlekedve elértük az autópályát. Közben a hófúvás lökdöste a kocsimat, a viharos szél csökkentette a látóteret, és a letaposott jeges út a nullához közelítette a stabilitást. Az autópálya "biztonsága" jótékonyan hatott és azt hittem, hogy megúsztuk. Kedvezőtlen jelenség azonban, hogy 5-10 kilométerenként a szembe oldalon bebicskázott összetört kamionok, felborult autók okoztak zárlatot. Mindennek ellenére elértünk Balatonvilágosig. Ott a pályán keresztbe álló, villogó rendőrautó jelezte, hogy eddig, és nem tovább. A kocsi előtt egy 40 kilós rendőrlány állt teljesen átfagyva. Ő jobban el volt keseredve, el volt csigázva és át volt fázva, mint mi utazók. Az érdeklődésünkre, csak annyit tudott mondani egykedvűen: hogy menjünk, amerre akarunk, mert itt már baleset miatt nem lehet közlekedni. Azt is tudta, hogy a régi hetes is járhatatlan mind a két irányban.

Igaza is lett, Lepsénynél masszív dugóba és iszonyú hóviharba értünk. A helyi gazdák traktorai pásztáztak, hogy segítsenek az árokba csúszottaknak, de hasztalan. Jó pár óra után kiálltam a sorból és visszafordultam, hogy Aligára menjek, mert láttam, itt már előrehaladás nem lesz. Ez a máskor rutin manőver ilyenkor iszonyú ügyességet és koncentrálást igényel. Sikerült!
Ekkor jött aztán az igazi feketeleves! Lepsényt elhagyva, mikor a földek nyitottságához értünk a hóvihar teljesen ránk tört. Olyan erős volt a szél, meg a hóesés, hogy gyakran még a motorház tetejét sem láttam. Halálfélelem ült mellém és úgy botorkáltunk érzésekre és hallásra hagyatkozva. Amennyiben jobbra térek el, árokba esünk, ha balra, akkor a szemből jövő kamion alatt végezzük.
Isteni szerencsével beértünk Aligára. Az első panziónál megálltunk. A tulajdonos és a személyzete az ajtóban várt. Mintha megbeszélt vendégek lennénk. Meleg itallal és hellyel kínáltak. A nyári szálloda szobáit befűtötték, hogy a bajbajutottakat segíthessék. Ott maradtunk és szállást kértünk. (A mai viszonyokon élő ember azt gondolná, hogy a tulaj ilyenkor jól megemeli az árakat, hogy mennél nagyobb hasznot realizáljon. Én is ezt gondoltam! És nagyon elszégyelltem magam! Sem a szállás, sem az étkezés nem volt több a máskor szokásosnál.)
A Hársfa Panzió hamar megtelt és közel harminc órán át ez volt a mentsvárunk. A tulajdonos hajnali 4 óráig telefon ügyeletet tartott, hogy a kollégáival, ismerőseivel együttműködve szervezze az élet és kármentést az ítéletidőben. 6-kor pedig újra talpon volt, hogy ételt főzzön és elláthassa a betérőket. Munkatársai is, - mint családtagot - kényeztettek bennünket. Kedvességük és maximális emberszeretetük még akkor is megmaradt, mikor a túlterhelt vendéglőt antiszociális elemek keresték fel és dohányzással, vircsafttal, kosszal, nehezítették a helyzetet.
A kényszer együttlétből, barátkozás és anekdotázgatás alakult ki a tulaj és vendégei között. A feszültség és a túlfűtött érzelmi jelek elsimultak és nyugalom szállt a kis vendéglőre.

A magyar hírközlő eszközök az elején, mintha nem is vették volna tudomásul a baj nagyságát. Csak a balesetek hírértéket jelentő "szenzációival" foglalkoztak. Nem tájékoztattak, nem irányítottak, nem segítettek.
A kommunikáció, politikában megszokott ferdítéseit és nézőt befolyásoló hatásvadász jeleneteit mutatták ahelyett, hogy informáltak, tájékoztattak, segítettek volna. Az útinform, és autópálya honlapok elérhetetlenek voltak. A rendőrség, a mentők és a tűzoltók dolgoztak, emberfelettien! Na, nem a központban, ahol Bakondi "játszóruhában"(barátom kis unokája nevezte így az otthoni ruháját) produkálta magát a kameráknak a miniszterelnökkel, hanem a hóviharban az utakon. A politika csak 20 órával később eszmélt az eseményre.
Nevetséges, hogy a belügyminiszter is csak ekkor rendelte el a riadót. Akkor, amikor már az egész ország talpon volt! Ez azonban már csak porhintés, azt akarta mutatni, hogy mennyire spiccen vannak. Aztán, hogy zavarát leplezze, jól leteremtette az útra kelt állampolgárokat, mondván: fegyelmezetlenek. Tehát ők (mi) a hibásak a bajokért!
Most, hogy kétnapi hányattatás után itthon vagyok elgondolkodtam, hogy a mai politikai vezetők mit összehisztiztek egy augusztus 20-i vihar után. Azonnal politikai eseményt fabrikáltak belőle. Emlékműveket, kártalanítást, és felelősségre vonást a vezetésben - követeltek. Csak azért, mert kellett nekik a hatalom és ezért semmi sem volt drága. Most, amikor tenniük kéne, látszik, hogy az autoriter, tekintélyelvű, centralizált vezetés mennyire hatástalan. A tragédiát, nem a vezetők, hanem a nép, az Istenadta nép hárította el Magyarországon, mert kezébe vette az irányítást.
Ez törtét 1848. március 15-én, és ez történt 2013. márc. 14-15-is. Úgy látszik ez a kipróbált járható út!

Forrás: HORVÁTH GYULA BLOGJA