A Népszabadság szerkesztősége mai címlapján jelzi álláspontját: az új médiatörvény hatálybalépésével Magyarországon megszűnt a sajtószabadság. A lap az Európai Unió további 22 hivatalos nyelvén is leírja ugyanezt a kijelentést, hogy mindenki értse. Rendkívül súlyos mondatról van szó, olyanról, amelynél súlyosabbat az elmúlt húsz évben a Népszabadság nem írt le, és olyan tiltakozó módszerről, amelyet a  szerkesztőség még sosem választott. A Népszabadság részletesen indokolt: Meggyőződésünk, írják, hogy a médiatörvény minden hangzatos jelszava ellenére valójában a Fidesz-KDNP vezette kormány autoriter törekvéseit szolgálja azzal, hogy megteremti a lehetőségét a velük ellentétes véleményen állók megzabolázásának, megbüntetésének, végső soron akár a tönkretételüknek. És 

bár most mindenki fogadkozik, teszi ezt például a médiahatóság egyik tagja, aki arra hívja föl a figyelmet, hogy ők majd jól és méltányosan élnek a bírság lehetőségével, teszi ezt a Fidesz egyik vezető kulturális szakembere, aki arra utalt (bár ki nem mondta), hogy politikai véleményért nem fognak bírságokat kiróni a lapokra, de hogy ha ez mindössze félreértés, akkor minden hazai és Magyarország rendszerváltás utáni történetében eddig nem látott méretű és minőségű nemzetközi tiltakozás ellenére miért nem vették ki a törvényből ezt a passzust?

 Így aztán ma a médiahatóság kizárólag fideszes emberei bármilyen indokkal és bármilyen ürüggyel - azért például, mert kiegyensúlyozatlannak tartják ezt a cikket vagy csak nem tetszik nekik, hogy pártjukhoz tartozó vagy az ő védelmüket élvező emberekről írtunk, holott a valóságot - bírságot vethetnek ki a szerkesztőségre, amely aztán ismétlődés esetén elérheti alkalmanként a 25 millió forintot. A lap bírósághoz fordulhat, kérve a büntetés felfüggesztését, majd pereskedhet az igazáért. De milyen alapon dönt majd a bíróság például a büntetés felfüggesztéséről? Nem tudhatjuk. Vagy felfüggeszti, vagy nem. Csupa-csupa megengedhetetlen „vagy": a médiahatóság vagy él ezzel a lehetőségével, vagy nem, vagy olyan bírságot szab ki, amelynek kifizetése rendkívül súlyosan, végzetesen érintheti a szerkesztőséget, vagy nem, a bíróság vagy felfüggeszti a bírságot, vagy nem. Ez garanciának meglehetősen kevés egy olyan országban, ahol eddig mindenféle bírság nélkül is megvolt a lehetősége annak, hogy bírói úton bárki elégtételt kapjon a sajtó által okozott sérelemért. És ehhez még csak külön hatóság sem kellett. Meg médiaombudsman sem, aki most egy személyben a médiahatóság elnökének tartozik majd beszámolóval, és kénye-kedve szerint indíthat eljárásokat bármelyik szerkesztőség ellen: ha éppen olyanja van, akkor bármilyen üzleti dokumentumot bekérethet, ha azt nem adják át, a bírság már 50 millió forint is lehet. Vagy indít eljárást, vagy nem. Vagy kiszab büntetést, vagy nem. Vajon miért biztosít ilyen lehetőséget a médiatörvény, ha nem azért, hogy ezzel élni is lehessen? És ha élni lehet vele, akkor miért ne élnének?

 Mindez így együtt fenyegető kardként lebeg a magukra valamit adó sajtótermékek feje fölött.

Mindeközben igenis adnia kell magára annak, aki a ma valóságát akarja láttatni. Hiszen láttat egy világot a kormány, amit jól érzékeltetnek a járomba fogott közmédiumok műsorai: ebben a világban rend van és közbiztonság, ebben a világban megvédik a nyugdíjakat, Schmitt Pál a világ egyik legautonómabb személyisége és ez a médiatörvény „igazi európai szabályozás". Mi azonban inkább azt a világot láttatnánk továbbra is, amelyben élünk. Ehhez makacsul, konokul ragaszkodunk. Még a címlapunk egyetlen információ köré szervezésével is, ha az életbevágó közlést tartalmaz: Magyarországon megszűnt a sajtószabadság. De elpusztítani nem tudják.

 Forrás: Népszabadság 2011. január 3.