Azonban pont fordítva történt. S ettől a 2010-es kudarc kozmikus vereséggé vált (s erre már csak rárakott, hogy közben a kormányoldal is autentikus forradalomról beszélt). A baloldal simán elfogadta, hogy ami történt, az a progresszizmus Mohácsa. Panaszkodott, de nem védekezett. A győztestől méltányosságot kért, de nem építette ki közben a maga „földalatti államát”, mint a lengyelek államuk 1939-es pusztulását követően. A fülkeforradalom mítoszát ironikusan, helyenként idézőjelben, azután már anélkül a baloldali értelmiség a maga panasznyelve részévé tette.

A magyar politikai újságírás válságát nem érthetjük meg a hazai nyilvánosság szerkezete nélkül. Az európai nyilvánosság változásainak nagy értelmezési hullámait Magyarország nem is egyszerűen 2010, hanem úgy 2006-2008 óta nem követi. Kint két divatos hit uralkodott, de mi egyiket sem tudtuk magunkra értelmezni. Így nem hittük, hogy a közértelmiségi szerepet felszívta vagy feloldotta a neoliberalizmus, és itt nem működtek az új forradalmakból, főleg az arab tavaszból vagy a kijevi Majdanból táplálkozó hitek sem arról, hogy a tömegek részvétele univerzális megoldás, s hogy a civil világon keresztül tudjuk majd saját válságunkat kezelni.

Ugyanakkor nem tudtunk egyszerűen mit kezdeni a globalizációra beinduló saját neonacionalizmusunkkal sem.

A magyar progresszívek ettől az időtől kezdve elvesztették hitüket abban, hogy itthon mintaadóak, hogy a társadalom többsége követni fogja értékeiket. Egyébként közben, ezzel egy időben az európaiak pedig hitüket vesztették, hogy nemzetközi mintaadók maradhatnak. Kérdés, hogy ez a két hitvesztés hogyan függött nálunk össze.

2010–14 között az ellenzéki zsurnalisztika végül is leginkább a törzsválasztót érte el, s azt is mozgósította, tartotta valamilyen mértékben karban. S az azután áprilisban valóban az ellenzékre szavazott. De az ide írók, itt megszólalók – ez is természetes – e közönség foglyai lettek. Az felháborodott, elkeseredett, tiltakozott és dühöngött – tehát ilyen újságírásra volt vevő. Aki azonban – nem azért, mert félt, hanem mert egyszerűen szürkében és nem fekete-fehérben gondolkodott és beszélt – nem is értette, hogy e törzsválasztói kulturális térben miről beszélnek.

Ezeket nyilvánvalóan másként kellene megszólítani (már ha egyáltalán el lehet jutni hozzájuk). S persze rögtön nem is csak az a kérdés, hogy ezt ki és hogyan csinálja. Hanem az is, hogy erre az alternatív stílusváltásra hogyan reagál az eddigi törzsolvasó/hallgató, hiszen lehet, hogy egyébként fokozatosan fárad, de elkeseredése nem változik. Neki kedves reggeli vagy hetilapjában nem kellene valamilyen „új belátás”?Milyenek itt az elviselhető kompromisszumok?

Az utolsó évek ellenzéki újságírása egyébként a legjobb értelemben vett polgári újságírás volt. A felvilágosodott polgárság nyelvén beszélt. Témáit annak szalonjaiból kölcsönözte. Más rétegek lehettek ugyan az elnyomás tárgyai, s ezen persze a jóérzésű polgárok felháborodhattak.

Mindez a nyilvánosság szerkezetében leginkább a XVIII. századi „irodalmi köztársaságra” emlékeztetett. S persze kapcsolódott ide a rendszerkritikus magaskultúra; elsősorban színházi, de irodalmi és filmprojektek is. Mindeközben majdnem teljesen hiányoztak néhány kiváló, de elszigetelt produkció kivételével a tömegkulturális vagy popkötődések.

Pedig ezek nélkül a világban egyszerűen ma már nincs ellenzéki kultúra. Valószínűleg ebben az összefüggésben kellene tereket nyitni a protesztkultúra újjászerveződése előtt. Amúgy annak magát kellene összeraknia, de mediális támogatás nélkül ez azért nem megy.

A 60–70-es években egyébként nálunk nem volt kiterjedt ellenkultúra – utcai megmozdulásként, fesztiválként még abban az értelemben sem, ahogyan azért például ilyesmi létezett Lengyelországban. S ha a mai törzsellenzéki ezt nem élte meg huszonévesen, nem várható, hogy ötvenesként–hatvanasként kívánja először megtapasztalni. Idegen volt neki, az is maradt. De hogy ez az akkori hiány több generációra előre – a tízes évek újonnan színre lépői számára is – kiirtsa a látványos tiltakozókultúrát? Ebben nem hiszek, ez természetellenes lenne.

S persze közben szükségszerűvé válnak apróbb-nagyobb közéleti robbanások. Ezeknek valamilyen nyomai mindig maradnak, és az új politikai nyilvánosság tulajdonképpen ezeket mind magába építve alakul majd ki. Azt nem lehet mérnökként tervezni. Úgy hiszem, hogy az autentitás hiány már évek óta alkotóeleme a magyar baloldali kultúrának, spontaneitás meg a rendszerváltás után végképp nincs benne.

Azt új eseményeknek kellene majd visszahozniuk. Az utcának persze nyilvánvalóan önmagában is fenyegetőnek kell lennie, különben nem figyel majd rá senki. Nálunk az elmúlt 25 évben ebben az értelemben a baloldal teljesítménye igen gyengécske volt. Tulajdonképpen a tavaly téli rövid életű diáktiltakozásokat leszámítva komoly történetre e tekintetben nem is emlékszem.

Közben persze érdekesek lehetnek a műfaji elágazások. A klasszikus kolumnista nálunk így mintha hiányozna, talán Uj Pétert, Megyesit kivéve. Ők szenvedélyes közírók – ez az erősségük –, de eszük ágában sincs elemezni, bármit megmagyarázni. A kolumnista funkcióját itt nagyobbrészt rendszeresen megjelenő társadalomkutatók pótolják.

De belőlük sem jön össze igazán egy tucatnál sokkal több. Közben fogy a könnyen kezelhető igazi hír, keményen zár a kormánykommunikációs rendszer, s a történetek, amelyek végül kanonizálódnak az ellenzéki sajtóban, nem túl számosak, és el is húzódnak (az alkotmánytól az idei tavasz „német megszállási”-vitájáig).

Amikor ilyen kevés a téma, a közönség jó része unatkozik, mert a sztorit ismeri, s nem csak, vagy nem elsősorban dühöngeni szeretne. Ráadásul a kevés sztorin elvben sok kolumnistának kellene osztozkodnia. Így azután majdnem soha sem köthető valakik neve a történés igazi médiaszakértőjeként a vita tárgyához.

A kormánypárti publicisztikával nem folyik valódi vita, nincs is hol vitatkozni. Merthogy a saját lapomban szidom az én olvasómnak azt, amit írt az ő lapjában az ő olvasójának, az ugye nem vita. Nincs fórum, közös közönség, aki előtt az oldalak megütközhetnének.

Furcsa módon az európai balradikalizmusnak persze nem az utcán, hanem csak a fejekben rendesen becsomagolva, itthon a CEU-n és nem a nagy pesti egyetemeken, van valamilyen rendszerezett agyú bázisa. A tavalyi diákmegmozdulásokból nem jöttek ki fésületlen, az eddigi ellenzéki sémákba nem beilleszkedő ifjú szerzők. De a korosodó olvasóhoz képest már a 30-40 éves belső publicisták (például itt, a Népszabadságnál) is fiatalok.

S mert ma már egy ellenzéki világképű valakinek egyáltalán nem kell folyamatosan párthoz kötődnie, sőt párttal sem rokonszenveznie, elvben az ellenzéki média/sajtó pártoknál, pártpolitikusoknál folyamatosabban azonosulásokat biztosíthatna. De hát ahhoz az újságírásnak sokkal személyesebbnek vagy inkább személyiségeket rendszeresebben építőnek kellene lennie.

Valószínűleg közben a szociális médiával kapcsolatos illúziók olvadni fognak. Az irodalom az utolsó években tele volt – egyébként nagyjából bizonyítatlan – elképzelésekkel a Face bookról, s különösen a Twitterről mint a tiltakozások összeillesztésének legfőbb formájáról. Szervezésre ezek persze használhatók, de mozgósításra tulajdonképpen nem. Ebben az értelemben a klasszikus zsurnalisztikát nem pótolják, nem váltják ki.

Újra kell szervezni majd úgy 2016-2017 környékén a nyilvánosságot, és ehhez el kell foglalni a most a kormányoldal által megszállt köznyelvet vagy annak nagy részét. S erre, ha egyáltalán ilyesmire sor kerül, a politikai elit az ellenzéki zsurnalisztika nélkül képtelen lesz.

Persze ehhez minden bizonnyal újra kell szerveznie az ellenzéknek magát a városi teret, s azt ismét kollektivisztikussá és horizontálissá kellene tennie. S ez jelentős részben nem az újságírás feladata. Végül is az új mozgalmak (pl. az Occupy különböző változatai) megteremtik az ellenzék egyfajta közös láthatóságát. Ilyesmijük a magyar csoportoknak egyelőre teljesen hiányzik.

Megaesemények nélkül az ellenzéknek az állami rendbe szervezett hivatalossággal szemben esélye sincs. Megatörténések jelvilágának felépítését azonban ismét a tömegkultúrából kell tanulni. A médiamunkások közvetítőszerepe nélkül ilyesmi megint elképzelhetetlen.

Ahol persze nyilvánosság van, ott a politikát kikerülhetetlenül rendezni kell, színre kell alkalmazni. Ebben nincs új, így történik az athéni agora és a római szenátus működése óta. Egyszerűen félrevisz, amikor – ahogy pedig a szocialista elitek évtizedeken át ismételgették – a jó üzenetek nem mennek át a kommunikációs rendszeren, az ellenáll nekik. Itt színdarabokat kell összerakni, ahol általában nem a hősszerelmes a főrendező. Az új politikai színházban persze csapatprodukciók születnek, elvben az összerakók közül mindenki egyenlő.

De össze kellene lassan illeszteni azért magukat a csapatokat is. Most külön játszik, s a többieket kritizálja mindenki; politikus, kommunikátor, szakértő, eseményrendező, politikai hangosító. S komolyan hiszi, hogy ő személyesen a meghatározó, és a többiek segédek. Így pedig nem lesz előadás.

TAMÁS PÁL

Népszabadság