Megcsal az emlékezet: mintha időtlen időkig kellett volna várni, hogy ideérjen a film, pedig 1964-ben mutatták be, és már ’68-ban játszották a magyar mozik.

Ma nemhogy négy évet, de négy hónapot sem bírna ki senki. De akkor ez is csodaszámba ment, örültünk, hogy utólag láthatjuk, ahogy a rajongók megrohamozzák a Beatles tagjait.

És tessék, ötven év után itt a felújított változat: a technika lehetővé teszi, hogy szebb legyen a kép, ezerszer jobb a hang. De akkor is, eltelt ötven esztendő, sem a történet, sem a zene nem lett más. Lennon és Harrison rég meghalt már, McCartney és Ringo maga mögött hagyta a megénekelt 64 éves kort, tiszteletre méltóan hozzáöregedett a királynőtől kapott lovagi címéhez.

Nem könnyű megmondani, mivel éri el Richard Lester rendező, hogy megmutassa a lényeget. Lehet, hogy csak az utólagos tudás miatt magyarázzuk bele, hogy érzékelni lehet: a filmen látható fiatalok egyszerűen megunták, hogy a szüleik megmondják nekik, hogyan lehet, illik, kell szórakozni, énekelni, táncolni. Élni.

Nagy szavak: a történelemben először volt lehetősége az új nemzedéknek, hogy ne kövesse az utat, amit elődei jelöltek ki neki. Hogy megpróbáljon saját kultúrát kitalálni magának, nem törődve az idősebbek neheztelésével és lekezelésével. Azért is furcsa látni, mert mintha mára megint a mintakövetés lenne a sikk. Nyilván a siker meg a pénz motiválta a négy liverpooli fiút is, mégis sikerült – legalább egy időre – a show-biznisz karjaiból kimenteniük a rock and rollt.

Új életet is leheltek belé, egészen érdekes magaslatokra jutottak, és mások sok fontos művét inspirálták is. De most még csak az elején, a világba üvöltős korszakuknál tartanak, nincsenek bonyolult dallamok, mély értelmű szövegek, alig történik valami. Csak a szabadság levegője árad minden képkockából. (K. K. Forrás: nol.hu) Ráadás, a teljes film: