Elkaptak egy öregasszonyt a pénztárnál: a joghurtot és a tepertőkrémet a zsemlyékkel kifizette, ám a négyes csomagolású tartós elemeket már nem, azzal védekezett, hogy a kosár alján összegyűlt szórólapok miatt véletlenül maradtak a kosárban. Elárulta továbbá, hogy az elem az unokáknak lesz karácsonyra, mert számtalanszor előfordult már, hogy szenteste nem volt elem az új játékhoz, meg is egyeztek a menyével, hogy idén ő szerzi be az elemet, a szülők pedig a hozzá tartozó távirányítású autót.

A közben odaérkező biztonsági őr hallgatta egy ideig az öregasszonyt, majd egyetlen kézmozdulattal elengedte. Ez jó. Nem először hallom, hogy a családok összefognak: a fiatal szülők veszik meg a drága játékot, a nagymama pedig az elemet hozzá, majd mindez mint közös ajándék kerül a fa alá. Van, hogy a magányos nagynéni is beszáll, ő vásárolja meg a műanyag mobiltartót a kamaszlány vadonatúj okostelefonjához; így a gyertyagyújtás utáni közös ajándék megtalálásakor nem önti el szégyenpír az arcát, hogy neki csak ennyire futja; hát ilyen leleményesek a mi jég hátán is megélő magyar családjaink.

Ebből következően nincs is több tisztáznivalónk a karácsonyt illetően. Legfeljebb annyi, hogy ha egy tízéves gyerek egy szimpla hétköznapon, csak úgy, kap a miniszter apjától egy hetvenmilliós lakást, akkor az a fiú mit talál majd a fa alatt karácsony estéjén? Játékként igazi palotát, egész vármegyét, adókivetési és pallosjoggal, s hozzá hány tartós elemet? Vagy mekkora fája lesz a felcsúti polgármesternek, ha merő véletlenségből elfelejtette vagyonbevallásilag, hogy egymilliárd forintot kivett osztalékként a cégétől?

Jó, maradjon abból az egymilliárdból csak háromszázmillió, de akkor is: hány éven át kellene egy átlagos rokonságnak összefognia, hogy egyszer háromszázmillióról véletlenül elfeledkezhessen? Esély, mondjuk, volna rá, hiszen a kormány tudvalevőleg az „élni és élni hagyni” filozófia szerint kormányoz, ennek megfelelően a felcsúti polgármester szerint is mindössze „munka, szorgalom és hozzáállás” kell a sikeres élethez, s ha ehhez hozzávesszük azt a humánminiszteri intelmet, hogy ne rossz helyre szülessen a gyerek, akkor előbbutóbb mindenkinek a fia jó parti lesz már tízévesen is.

Az elemlopási kísérlet, majd a biztonsági ember megértő viselkedése után arra volnánk még kíváncsiak, hogy meddig mehet még ez így, s hogyan lesz akkor, amikor már nem így mennek tovább a dolgok. Tüntetéseken már komoly retorziókat helyeznek kilátásba; a véletlenül elfelejtett százmilliók, az átjátszott közpénzek meg az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” manifesztumok bevésődnek az emlékezetbe, és öröklődnek tovább, egyszer még el kell számolni az összes lopással és rablással, az útonállásra épített államgépezettel, mert az nem lehet, hogy az öregasszony unokái is elemet lopjanak majd az ő unokáiknak, majd azok is ugyanúgy tovább, az örökkévalóságig, míg amazok örökösei milliárdos bevételekről feledkezhessenek meg merő szórakozottságból.

Ki fogja ezt az egészet visszacsinálni, és hogyan, mekkora indulattal s milyen alapállásból? Pusztán azért volna ez fontos, mert a miniszterelnök, aki a korrupció elleni harcban a nulla tolerancia kérlelhetetlen híve, legutóbb a Blikk szerkesztőségében fogadta az olvasók kérdéseit, s az egyik mindjárt így szólt: – Milyen érzés az első roma miniszterelnöknek lenni? Ha ez a kiindulópont, az embernek elmegy a kedve a visszacsinálásnak már a gondolatától is, inkább kiteszi magát a biztonsági őrök közismert emberségének.

Forrás: Népszabadság