A Csepeli Auth Henrik Fesztivál Fúvószenekar, az adventben újra behozta Csepel szigetére a messze rebbent öröm és boldogság perceit. Szorongva zsúfolódó zenészek a színpadon, és szűkre szabott üléseikben elhelyezkedő hallgatóságuk a nézőtéren, egyaránt kényelmetlenül ült. Mindkettő az adventi várakozás ünnepélyességével készülődött.

A résztvevőket nem tudta felingerelni, csak egy kis méltatlankodó morgásra ösztönözni Németh Szilárd felkonferálása. Mert ami elhangzott, „köszöntőként” semmi képpen sem értelmezhető.

Mindenki tudta, hogy nem az oda nem illő beszéd, a placcra ültetett politikusok, a megtapsoltatott kicsi és nagy notabilitások az érdekesek, hanem a színpadon lévő ifjú és idős zenészek, Péntek János karmester vezetésével, az énekesek Nagy Ibolya és Bozsó József, valamint a szólisták Mol Andrea és Kaltenecker Gábor.Ők nem papírra vetett száraz felsorolásokat, funkciókat és rangokat, hanem tehetségüket, szeretetüket, önmagukat hozták a Királyerdei Művelődési Házba.

A fúvószenekar hivatalos statusát illetően amatőr, de odaadását, zeneszeretetét és emberbarátságát illetően kifogástalanul profi! Benne van a tradicionális Munkásotthoni műkedvelők immár nyolcvan feletti tapasztalata, az ifjúság feltörekvő tehetségessége és a Magyar fúvószenészek olyan világhíressége, mint Gyenes Béla szaxofon művész. Mindezekkel együtt érződött a levegőben, hogy a művészek most valami igen nagyra vállalkoztak.

Arra, hogy megmutatják Csepelnek a csodát!

Azt, hogy lehet embereknek, emberek mellet élnie.

Lehet – ha csak órákra is - megfeledkezni a bajokról, felszabadulni a kötelékek súlyától.

Lehet egymást megérteni, sőt még szeretni is. Ez olyan dolog, ami ebből a településből, az előző években már szinte nyomtalanul elszállt. Nem is lehetett ennek a gondolatnak avatottabb restaurátora, mint a zene!

A zene, nem ígérget, nem csap be, csak simogat.

Ha kell gyógyít, ha kell bátorít, de mindenképpen felszabadít, és örömöt nyújt. A zene nem politizál, hanem jó emberi érzéseket továbbít. Amikor Felcsendültek Kálmán Imre és Lehár Ferenc dallamai, elhalkultak az emberek. A hétköznapok keserves tapasztalatai következtében idegenkedő, és jól bereteszelt lelkek a muzsika hatására kezdtek nyiladozni. Először, csak résnyire, később teljesen megnyíltak.

A hallgatóság, akik a helyfoglalásnál, idegenkedve méregették egymást, megenyhültek. Ahogy vitte, ragadta magával a harmónia a lelkeket, úgy nyíltak a korábban hét lakattal bezárt és őrzött kapuk, kerültek egymáshoz közelebb az emberek. Egymásra mosolyogtak, és szót váltottak ifjabbak és idősebbek, egymásra köszöntek politikai ellenfelek. A szürke, nyúzott arcok kipirultak és mosoly ült a szemek köré.

Az örömét megtaláló ember, magát találta meg!

Azt fedezte fel, hogy él, van, és létezik!

Azt látta, hogy ebben az életben rengeteg a szépség, amiket nagyon is érdemes felfedezni. Azok az egyének, akik hagyják, hogy képzeletüket a zene szárnyai magával ragadják, kis idő múltán azt veszik észre, hogy önzetlenül örülnek annak, amit kapnak. Azért, mert tudják, látják, hogy önzetlenek azok is akik adják. Nincsenek formalitások, nincsenek megfelelési követelmények, rangok és titulusok csak egy dolog van, a felszabadult ember tudása és vágya az örömre.

A zenészek, énekesek, szólisták mind érezték, hogy valami átlag feletti az, amire a csepeli adventban vállalkoztak.

A közönségben is vibrált a feszültség, mert kívánta a szépet, a jót, akarta az őszinte, tiszta hangot.

Mindkettő (előadók és közönsége) elégedett lehet.

A zenekar, karmesterével, énekeseivel, szólistáival azért, mert meg tudott felelni ennek a mérhetetlenül magas követelménynek. A közönség pedig azért, mert nyílt szívvel és őszinte odaadással fogadhatta a zenébe foglalt áldást, és őszinte örömmel ölelhette magához művészeit, és a tehetségük által közvetített ajándékot, a szeretetet.

Forrás: Horváth Gyula blogja