Az a szegénység, amelyet korábban „halmozottan hátrányos helyzetnek” hívtak, a maga valójában alighanem elképzelhetetlen a parlamenti padsorok hűvöséből nézve.

Hogy nincs villany, nincs gáz, nincs víz a nedves falú kunyhóban. Hogy ünnep, ha tészta kerül az asztalra, üresen. Hogy nincs se cipő, se kabát, honnan volna hát iskolai tornadressz. A gyerekek egyetlen szülői örökség a tanulatlanság: jószerével írástudatlan szülők-nagyszülők lódítják őket reggelente az iskola felé.

Pedig ilyen körülmények között él ma Magyarországon sok százezer gyermek. Korábban valamiféle képünk volt arról,

hányan vannak, akiken haladéktalanul segíteni kellene ahhoz, hogy esélyük legyen elvégezni az iskolát, és olyan tudást szerezzenek, amelynek révén megélhetéshez juthatnak. Rendkívüli adósság, hogy a probléma megjelölésén túl már az előző kormányok sem találtak utat a megoldáshoz.

Az Orbán-kormány azonban már az első ciklusában túllépett ezen a gondon: magát a szegénységet szüntette meg, még ha csak adminisztratív módon is. Kiüresítette ugyanis a „hátrányos helyzetű” és a „halmozottan hátrányos helyzetű” kategóriákat, és úgy definiálta a segítségre szorulók körét, hogy a papír mindenkit jobb helyzetben lévőnek mutasson, mint a valóság. Tehát ha valaki – mondjuk az adóforintokat költő kormány – a statisztikának hisz a saját szeme helyett, már nincs is baj egyáltalán.

Cinikus megoldás, de nem példa nélküli. Hiszen az elmúlt években láttuk, hogy lehet foglalkoztatásjavulásnak hazudni, ha százezrek külföldön dolgoznak, lehet simogatni a középosztály egóját annak ismételgetésével, hogy egyre többen élnek munkából, még ha a munkaerőpiacra való visszavezetésüknek nincs is jele, mindössze a minimálbért sikerült tömegek esetében kicselezni. Ugyanez a parádés díszletfestés mutatkozott meg akkor is, amikor egyetlen mozdulattal leszállították a tankötelezettség korhatárát.

Elvégre valóban nagy gond volt a magyar iskolák számára a motiválatlan, bukdácsoló, fegyelmezetlen kamaszok benn tartása a rendszerben tizennyolc éves korukig. S bár a társadalmi felelősségvállalás inkább az oktatás megváltoztatását követelte volna, kétségkívül egyszerűbb volt lejjebb tenni a lécet: akivel baj van, menjen isten hírével.

Óvodáskorban bújócskázás közben mindenkivel előfordul, hogy rejtőzködés helyett csak jó szorosan becsukja a szemét, és nem ér a neve. Ha nem lát, őt sem látják – reméli. A magyar kormány és a Fidesz–KDNP kétharmada azonban már régen nem óvodás, ezért nem spórolhatja meg a szembenézést azzal a ténnyel, hogy sikertelen adópolitikája és érzéketlen szociális ténykedése végletes leszakadásra ítélte a magyar lakosság minimum egyharmadát. Ha statisztikában nincsenek is benne, attól még léteznek. És ha tetszik, ha nem, a választott kormány értük is felelős.

N. Kósa Judit

Forrás: Népszabadság