Lehet, hogy tényleg mindenbe bele kell látni valamit. Ha igen, akkor él a demokrácia, harminckét éve még István volt fent, a városligeti szánkózódombon, amit azóta és erről neveztek el Királydombnak, idén meg a nép, az állóhelyesek nézhettek fentről lefelé, a magyari urak, főpapok a domb alján harcoltak kegyeinkért.
Miért is ne lehetne így? Amióta bemutatták, az István, a király mindig több volt, mint színdarab, vagy, ha legalábbis más. Más szabályok voltak érvényesek rá, ahogy más szabályok érvényesek a János vitézre és a Csárdáskirálynőre, épp úgy nem lehet csak zeneként vagy csak valami furcsa, ősmagyar musicalként nézni, hallgatni, szeretni, ahogy a Himnusz vagy a Szózat sem megzenésített vers. Nemzeti kislétünk gitáron s népi hangszereken. A történet képlékenysége, a zene eklektikája, a változó történelmi helyzet kicsit mindig igazított a darabon.
A színházban szokatlan konfliktus, hogy mindkét félnek igaza van, és a közönség azzal van, aki éppen énekel, 1983-ban feloldható volt. Egyértelműnek tűnt, hogy miről van szó, a vonzó és romantikus barbársághoz és őserőhöz képest István jelenti a túlélést, az európai csatlakozást, a fényt, tisztaságot. Ahogy változott a politikai helyzet, úgy lett István egyre balosabb, Koppány pedig jobboldali, de egyre vállalhatóbb alternatíva, igen, ezek lennénk mi, a mohácsi győztesek, a Duna-menti Köztársaság polgárai, ha az idegen hatalmak nem akadályoznának meg újra és újra és újra.
Ha van valami egyedi jelentése az egyébként nagyon halovány és kevéssé tehetséges Novák Péter-rendezésnek, akkor ez az. Nézem Istvánt és nézem Koppányt, és ha nem volna kivetítő, össze is keverhetném őket: két ritkuló hajú, kicsit szakállas, bőrkabátos fazon. Nincs igazi választás. Hasonlítanak, csak éppen mást énekelnek. De hát énekelni könnyű.
Annyira azért mégsem könnyű, van, akinek annyira nehéz, mint Danics Dórának, akiről nem is tudnám megmondani, mit keres ebben az előadásban. A többiek a helyszín miatt kénytelenek versenyezni a bemutatóval, és nem egyenlők a pályák nem csupán a legendát nevelő évtizedek miatt, de fontos különbség, hogy most élőben szól a zene. A Koppányt éneklő Feke Pálra Vikidál Gyula sötét árnyéka borult, aki épp Szegeden van elfoglalva, A nyomorultakban emlékezik régi önmagára. Annak több realitása van, mint hogy itt énekelhetne Koppányt. Feke Pál meg igazán megteszi a tőle telőt, és kicsit sem az, aminek igazi hatása lehetne.
Bezzeg a régiek, kezdhetnénk, de itt vannak a régiek is, Nagy Feró a hangja maradékával, körülbelül annyira hitelesen, mint az általa elvállalt reklámokban. Varga Miklós, akit a látvány érdekében harminckét éve a királyfinak jobban beillő Pelsőczy Lászlóval duplikáltak, és aki néhány percig jól ráijesztett az emberre: tényleg ezen a fakó, testetlen orgánumon fog szólni a szent király? Aztán megszokja őt a néző, mert meg lehet, mert ebben az érettebb, töprengőbb figurában van tartalom, inkább Bánk bán, mint István király, de talán nincs közöttük akkora távolság, mint gondoltuk.
Ott van az újak között Keresztes Ildikó, aki úgy válik női főszereplővé, hogy alig van mit énekelnie, és ott van a régiekből Deák Bill Gyula. Áll a színpadi hídon, mankójára támaszkodva, mint valami óriási körző, kiterjesztett karral, kopottan, de nyomja, nyomja, és megszólal, megmozdul végre a tömeg, már akkor, amikor még csak annyit mond, „magyarok, férfiak és asszonyok”. Aztán visszajön vele a régi hangulat, átmenetileg nem a merengés a nézőtéri alapállapot. Ilyenek voltunk, ilyenek lettünk. Bill viszont maradt, amilyen volt.
Forrás: Népszabadság - NOL.HU
