Nyolcvanhárom éves korában pénteken elhunyt Pozsgay Imre, volt államminiszter, egyetemi tanár
Különleges, rendszereken és rezsimeken átívelő, történelmi és történeti fordulatokban gazdag politikai karrier ért véget Pozsgay Imre halálával - kezdi a politikus életútjának összegzését N. Kósa Judit, majd így folytatja a nekrológot:
Bár közéleti szerepvállalása az ötvenes években kezdődött és bőven kitartott ebben az évezredben is, sorsa a leginkább a nyolcvanas évekkel fonódott össze. Annak az évtizednek, a rendszerváltáshoz vezető eleinte szürke és reménytelen, majd hihetetlenül intenzív időszaknak ő volt az egyik főszereplője.
Az események irányítói között volt, minden erejével dolgozott is azon, hogy központi, megkerülhetetlen aktorrá váljék.
A történelemkönyvekben alighanem az a félmondat jut neki, hogy
ő mondta ki 1989. január 28-án, hogy '56 „népfölkelés" volt. Valószínűleg már a mostani iskolás generáció sem érti, mi volt ebben a történelmi tett. Vélhetően már az előző sem értette. A mai ötvenes-hatvanas nemzedékkel tűnik el az a tudás, hogyan jutottunk el kis lépésenként, kevésbé belső erőből, inkább a világ radikális átalakulása folytán a Kádár-rendszer lebontásáig, hogyan lett diktatúrából parlamenti demokrácia az ország.
Mi még emlékszünk: Pozsgay Imre antikáder volt, a rendszer afféle népmesei hőse. Már kulturális, majd művelődési miniszterként réseket nyitogatott a rendszer vedlett betonfalán, segített az emberibb oktatásügy, az időnként meglepően szabad produktumokat felmutató kultúra megteremtésében. Komoly műveltségről tanúskodó, kerek mondatfűzése, ízes beszéde eltért a kor egymással összetéveszthető, egyformán szürke, kádári artikulációval zümmögő káder-kórusáétól. Aztán „megbukott". Száműzték a politikustemetőnek számító Hazafias Népfrontba, ő pedig előnyt kovácsolt a mellőzésből: kapcsolati tőkéjét és a rendszer cinikus törvényeit kihasználva valódi hatalmi centrumot faragott a szabadidőszervező gittegyletből.
Az ország jobbításáért – és saját előrejutása érdekében. Ügyes taktikusként használta imázsa építésére a Népfront lapját, a Magyar Nemzetet csakúgy, mint azt a bizonyos „népfölkeléses" nyilatkozatot – míg Grósz Károly, az ország tényleges vezetője külföldön tartózkodott –, ott volt végig az átmenetet menedzselő ex-MSZMP-s elitben, hogy végül megcélozza a legfőbb közjogi méltóságot, a köztársasági elnöki tisztséget. Ha a népszavazás, majd a hatalomra került MDF és az ebben vele szövetséges SZDSZ nem akadályozza meg a közvetlen elnökválasztást, ez minden bizonnyal sikerült volna neki.
A rendszerváltás utáni hónapok dilemmája szinte tapintható volt. Népszerűséghez szokott politikusként nem tudta elviselni a választási vereség után lábadozó MSZP frakcióvezetőjeként elszenvedett mellőzést, így hamarosan megpróbált korábbi elvbarátaival együtt valamiféle alternatív nemzeti erőt építeni. E szerepben elszenvedett sorozatos kudarcai a politika peremére sodorták. Tanított, publikált egészen addig, amíg 2010-ben Orbán Viktor fel nem kérte, hogy vegyen részt az új alkotmányt kidolgozó testületben.
Bizonyára kárpótlásnak fogta fel a reflektorfényből ismét rávetülő pászmákat. Hihette, hogy ez a nemzetegyesítő személyiségnek szóló gesztus, és nem a kádári időkből ismert reklámarcot kereső igyekezet. A felkérést aztán már nem követte több.
Pozsgay Imre nyolcvanhárom évet élt.
Forrás: nol.hu
