Csepelnek még nincs (?) Mengyi Rolandja. Itt be kell érni egy Németh Szilárddal, egy Borbély Lénárddal vagy csak egy Ábel Attilával, esetleg egy Morovik Attilával. Hargitai Miklós sorai ennek ellenére vagy éppen ezért figyelmet érdemelnek az itt lakók és főként kerületvezetőink körében is:

Huszonhat éve ugyanaz a nóta: a közvagyon fosztogatására berendezkedett politika időnként odalök egy-egy szerencsétlen balekot a tömegnek, hogy addig is, amíg a kijelölt áldozaton végrehajtják a népítéletet, az üzletmenet zavartalanul folytatódhasson.

Mengyi Roland a magyar közélet kevéssé szerethető, de visszatérően felbukkanó figurája: eposzi kellék, másodvonalbeli bennfentes, közvetítő a döntnökök és a közösből markolni kívánók között, aki alaposan megkéri a szolgálatai árát. Műfaja – ha hihetünk a napvilágra került jegyzőkönyveknek – a korrupció klasszik, a táskás/nejlonszatyros/nokiás dobozos alapkivitel, amelyen az élcsapat rég túllépett. Az elit már úribb módon, kényelmi extrákkal (nem létező találmányok utáni licencdíjak, svájci alapítványi számlára utalt frankmilliók, túlárazott ház- és földbérletek formájában) pumpálja ki a pénzt a NER-ből – a szereplőknek nem is esik bántódásuk, hiszen

ahhoz, hogy megbukjanak, szilárd tisztességre és olyan stabilan független bűnüldöző intézményrendszerre lenne szükség, amilyen ezen a tájon soha nem létezett.

A mindenkori Mengyik számára viszont üzemi kockázat és óhatatlan veszteség, hogy időnként, amikor a lopás intenzitása eléri a kiszámíthatatlan helyen, de trendszerűen egyre magasabban lévő ingerküszöböt, koncként vetik őket a polgárok elé: egyfajta gesztus ez, összekacsintás az alattvalókkal – hogy persze, persze, azért a víz az úr –, értéktelen áldozat a demokrácia oltárán; férges gyümölcs a parázson, amelynek a füstje elterül idelent, takarva a lényeget, és sosem száll az ég felé.

Most minden szereplő abban érdekelt – paradox módon a bukott ember is, hiszen így talán ő is olcsón megúszhatja, mint egykor Zuschlag, akit megtérő bűnösként lelkesen reciklál a „morális többség", az ugyanazt a játékot legalább egy nagyságrenddel nagyobb tétben játszó jobboldal –, hogy Mengyi Roland esete egyszeri botlásnak, és ne típuspéldának tűnjön. Ezt azonban legfeljebb az hiszi el, aki – mint Mengyi – maga is Borsodból származik.

Mindenki ismeri a szülőföldje Voldemortját: néhol miniszter, máshol csak államtitkár vagy polgármester, de leginkább parlamenti képviselő. Az egész csapat így lett összeválogatva, jórészt ilyen arcokból áll: legyen fogható, cserélhető, legyen képes a felső akarat cselekvéssé konvertálására az alsóbb szinteken (a rezsialáírástól a kvótanépszavazásig), és ne az önértéke, hanem a fentről rásugárzó jóindulat folytán legyen megkerülhetetlen a pénzszerzésben – hiszen minden annak a függvénye, hogy kin keresztül lehet eljutni a kasszakulcshoz, az egész hűbéri rendszert az elosztható zsákmány működteti. A helyi érdekű Mengyi Rolandok alázuhanása sosem fenyegeti magát a szisztémát, mert a hallgatás ára benne van a bérükben, és mindig akad, aki a helyükre lép: ebből az emberfajtából bőséges készleteket halmozott fel az immár negyedszázada zajló átmenet.

Mi pedig – nép, nemzet, választói közösség – újra és újra boldogan kapunk a csúszómászó ledobott farka után, holott láthattuk már százszor a mutatványt: mire észrevennénk, hogy gyorsan párolgó haragunkban csak egy üres bőrdarabot marcangoltunk, növeszt magának másikat.

Hargitai Miklós

 Népszabadság