Nem dicsekvésképpen mondom, de tizenvalahány évvel ezelőtt meglehetős botrányt sikerült kavarnom egy publicisztikával. Pedig mindössze annyi történt, hogy leírtam: létezik egy halapenz.hu nevű honlap, ahol az emberek kicserélik az ismereteiket, melyik orvosnak mennyit „kell” fizetni az ilyen-olyan beavatkozásokért. Minden tévé, rádió és újság rárepült a dologra, és végül akkora lett a médiazaj, hogy a tulajdonos mérgében egyszerűen bezárta a honlapot.

Érdekesnek csak az volt mondható, hogy botrány valójában nem abból lett, hogy pontosan tudható zsebtarifája van az állami rendszerben elvégzett császármetszésnek és

vakbélműtétnek is, hanem hogy egy állampolgár erről nem átallott tájékoztató célzatú listát vezetni. Ami azért sokat elmond hazánk és az egészségügyi hálapénz viszonyáról: orvos és beteg is erősen veri a mellét évtizedek óta, hogy ez így nem mehet tovább, egyébként meg annyira megszokta ezt a működési formát, hogy lassan el se tud képzelni helyette mást.

Ma már a cinizmus igen magas foka szükséges ahhoz, hogy egyszer-egyszer tényleg felháborodjunk. Mondjuk egy szülész, aki a sürgősséggel, az állami rendszerben elvégzett császárért ködös indoklással utólag tekintélyes summát követel. Ettől még fennakad a szem, mert a finomkodó „hálapénz” kifejezésben is benne van, hogy aki adja, szereti úgy érezni: szívességet tesz, nem valamiféle taksát fizet. Egy ilyen kínos ügy ideig-óráig felkavarja az iszapot, rá lehet mutatni valakire, hogy tessék, ő a rendszer mohó vámszedője.

Nem rég tiltakozók üres borítékos flashmobot tartottak a Magyar Orvosi Kamara székháza előtt. Aztán persze minden ment ugyanúgy tovább, ahogy megszoktuk.

N. Kósa Judit (Népszava)