Mustrálgatja a műfenyőket. Hófehér az egyik, lila a másik, piros a harmadik, de a sarokban ott van egy fekete meg egy kék. Akad készre díszített is, a konzumlét csúcsa, szinte hozzá se kell érni, megveszi, kicsomagolja, a máris ott pompázik a szoba sarkában.

A nőnek erről eszébe jutnak az otthoni, falusi karácsonyok, amelyekre már hetekkel korábban el lehetett kezdeni a készülődést. Díszre akkoriban nemigen futotta, maguknak kellett összeeszkábálni mindazt, ami a plafonig érő fenyőre felkerült. Ez volt az egyetlen luxus, a "plafonig érés": nem kellett centivel mérni az erdészeti ellátmányt, ami az egy kiló zselés szaloncukor mellé minden esztendőben járt. Esténként színes papírokat vágtak csíkokra, majd lisztet kevertek össze vízzel, s ezzel a csirizzel ragasztgatták össze a karikákat. A belőlük készült hosszú láncokat aztán ügyesen feltekerték, s felrakták a szekrény tetejére a nagy napig. Minden reggel, iskolába menet s minden délután, visszafelé jövet fel lehetett pillantani a színes gombócokra, megnyugodva, hogy igen, ez

már ott van. Igazi várakozás volt ez, hamisítatlan advent.

Más délutánokon aztán a sztaniolpapírozás volt porondon. Az év során felhalmozott, ujjbeggyel szépen simára vasalt zörgő csokipapírba került ez-az, jellemzően a közeli domb mogyoróbokrairól ősszel leszedett termés, vagy ha nagyobb papír esett be épp, mert például nagy tábla tejcsokit hoztak a pesti rokonok, és nem csak sportszeletnyi volt az élvezet, nos, akkor egész darázsgubacsokat bele lehetett rejteni az ezüstös fóliába. Ez már-már hasonlított egy igazi díszgömbre, azzal a jelentős különbséggel, hogy a fa eldőlésekor - mert valahogy minden évben eldőlt legalább egyszer, bármennyire igyekeztek is jól beszorítani a maguk eszkábálta tartóba - nem tört össze a természet ezen masszív kis csodája.

Jöhettek aztán az ehető finomságok: a mézeskalács, amit a nagymamától örökölt pogácsaszaggatóval formáztak ki, s festettek rá nevető szájat-szemet cukorral. Ha ennél bonyolultabb mintát akartak, vonatot ragasztottak össze késheggyel kikanyarított téglalapokból, négyzetekből. Majd a főzött szaloncukor, puncsos és kakaós, mert a vállalati egykilós zselés nem lett volna elég annyi gyereknek. S végül az áhítat maga: a habkarika, amihez robotgép híján úgy kellett felverni a tojásfehérjét, hogy abba beleizzadt a homlok, de a munka végeztével ott sorakoztak egymás mellett a roppanós ringek, akár hópihékből kötött madárfészkek.

Maguk is meglepődtek végül, miként vált ez a temérdek fehér és színes holmi végül valódi karácsonyfává, ami bohókás volt és esetlen, itt-ott talán megmosolyogtató, részleteiben - ha nagyítóval megyünk közelebb a rögvalósághoz - szegényes, luxust nélkülöző, mégis igazi. S mennyivel egyszerűbb lenne most megvenni ezt a készre gyártott, tökéletes, gyöngyökkel és girlandokkal arányosan és elegánsan feldíszített, pillantásnyi idő alatt kicsomagolható és felállítható terméket. Mennyi törődés, készülődés, várakozás, izgalom, idő és illúzió spórolódna meg!

S veszne vele végleg oda.

Doros Judit (Népszava)