Barátaim történelmét nem a mindenkori győztesek, még nem is az aktuális politika, hanem a saját szemükkel látott valóság írta. Érdeklődő csepeliként találkoztak katonákkal, felkelőkkel, civilekkel, fegyveresekkel és fegyvertelenekkel. De egyetlen egy „pesti srácot” sem láttak itt
Andor, Bandi, Dezső! Három jó barátom. Rendszeresen összejövünk, beszélgetünk.
Alig várom az időt, amikor újra találkozunk. Ők nem csak a korukból adódóan bölcsek, hanem tudásuk, rendszerező képességük, és az átélők hitelessége miatt is. Amikor 56 kerül szóba, tátott szájjal hallgatok! Ők meg érdekesnél érdekesebb történetekkel kápráztatnak el. Andor és Bandi 56-ban katona volt éppen. Csepel környékén, egy régen megszűnt légvédelmi kirendeltségen. A zavargások idején (az egyik így, a másik úgy) megléptek a honvédségtől. Nem voltak katonaszökevények, akiknek a tisztek megtorlását és az őrök éberségét kijátszva, életük kockáztatásával kellet megszökniük. Jöttek, mert mindenki jött! Magára hagyott, vezetés nélküli, ellátatlanul hagyott katonák voltak, az összevisszaságban.
Az ő telephelyükről húzták később ki azokat a légvédelmi ágyúkat is, amelyek aztán a szovjet bevonulás megakadályozásában főszerepet játszottak. Csepeliek lévén a szülői házba igyekeztek, ahol azonnal civil ruhát húztak. Érdeklődő ifjak lévén az események alatt az utcákat, és a Szent Imre teret járták. Találkoztak katonákkal, felkelőkkel, civilekkel, fegyveresekkel és fegyvertelenekkel. De egyetlen egy „pesti srácot” sem láttak itt. Csak pár éve egyet:
szobor formájában az Imre téren.
Ismerték a forradalmárokat, és azokat a parancsnokokat, akik forradalmárrá válva irányították a katonai műveleteket. De ismerték azokat is, akik az ágyúkat kezelték. Tudták kik, és mikor lőtték le a „ruszki” repcsit, tankot; meg azt is, akiket a „ruszkik” semmisítettek meg az ágyúik mellett. Csepel akkor még egy nagyon is lokálpatrióta munkáskerület volt. Itt szinte mindenki ismert mindenkit. Andor zseniális tehetsége abban mutatkozik meg, hogy tudja, hogy melyik utca, melyik házában kik éltek, hány tagú volt a család és mivel foglalkoztak. Barátaim történelmét nem a mindenkori győztesek, még nem is az aktuális politika, hanem a saját szemükkel látott valóság írta.
Nem voltak ők hősök, csak tanúi egy elvadult világnak. Élményeikből az is kiderült, hogy azok sem készültek annak lenni, akiket később az utókor azzá tett. Az események folyamatában nem volt hős Daru Lajos, de nem volt hős Andi József, vagy Kovács Sándor sem. Mindegyik a hivatását és az egyénisége által értelmező, parancsát teljesítő, ember volt. Abban a helyzetben voltak, ahol másodpercek alatt kellett dönteniük olyan kérdésekben, aminek az összefüggéseit, hatását, még a tudósok is, évtizedek alatt is, sokféleképpen értelmezik.
Ők „csak” azt tették, amit becsületük, és az agyukban levezetett esküjük, a „nép szolgálata” megkövetelt. Az 56-os Csepelen, a civilek sem akartak hősök lenni. Csupán túlélők akartak lenni a zűrzavarban. Szerették volna, ha a forradalom által átélt szenvedésből, és félelemből egy szabad Magyarország bontakozik ki. Szerették volna, ha egy nyugodtabb, kiszámíthatóbb, gazdagabb világ alakul hazájukban. Olyan ahol nem kell krumpliért, hagymáért, húsért sorba állni, és nem kell félni a rendőri zaklatástól, ha az ember 10 liter zsírt süt ki a szalonnából. Szerették volna az éjszakákat végig aludni, és ne akartak attól reszketni, hogy egy hajnalon jön a befüggönyözött sötét autó, meg a csizmás rendőr, aki rugdossa az ajtót, majd elviszi a családfőt: aki vagy hazajön, vagy nem. (Arról a reszketésről már van saját élményem, amikor a rendőrcsizma hajnal háromkor szinte szétrúgja a proletárlakás konyhaajtaját, aztán bekiabál egy hang: Rendőrség, kinyitni!).
Azt viszont nagyon nem szerette volna a csepeli ember, ha visszatér a „Móni”-világ. Nem akarták, hogy csak úgy, - mert nem tetszik (vagy nagy) a pofája - kirúghassák az embereket. Azt se szerették volna, ha a lakásból családjával együtt újra az utcára tehették volna - a munkát kereső, de nem kapó, ezért fizetni nem tudó – munkásembert. Azt sem akarták, hogy a szerencsétlenséget, hajléktalanságot bűntetté nyilvánítsák. Nem szerették volna, ha ennek okán börtönbe csukják volt kollégáit. Nem szerették volna, ha az egészségügyi ellátásban elért vívmányaikat visszaveszik, és újra fizetni, és sorban állni kéne a szűrésért, orvosi ellátásért. Ebből adódhat az, hogy sem a barátaim, sem a csepeli nép nem azt szerette volna kapni ötvenhattól, amit utódai 2010 után megkaptak.
Forrás: Horváth Gyula Facebook oldala
