A történelmi múlttal együtt kell élni, tanulni kell belőle, azt megváltoztatni nem, csak – ideiglenesen – hamisítani lehet. A jelent viszont még formálhatjuk, rajtunk áll, milyen múltat teremtünk utódainknak...
Ma emlékezünk meg a sokak számára mai napig traumaként megélt trianoni békeszerződés aláírásáról annak 100. évfordulójáról. Az akkori diktátum értelmében Magyarország elvesztette – Horvátország nélkül – területe kétharmadát, lakosságának közel 60 százalékát, és mintegy 3,3 millió magyar anyanyelvű került az utódállamok területére.
Hogy mi vezetett idáig, és kiket terhel a felelősség, arról azóta is megoszlanak a vélemények, és a politikusok, kutatók, de még az átlagpolgárok is általában politikai hovatartozástól függően, a tények halmazából az adott nézetet alátámasztó mozzanatok kihangsúlyozása és az ellentmondóak negligálása alapján alakítják ki saját álláspontjukat. Ebben az írásban azonban nem e történeti vitát kívánom folytatni, illetve saját értelmezésemet megosztani.
Úgy vélem, a méltó és mértékletes megemlékezés mellett nem térhetünk ki az elől, hogy történelmi párhuzamot vonjunk az akkori történések és az akár „második Trianonnak” is nevezhető, az elmúlt évtizedben lezajlott politikai átalakulás között.
Elsőre talán furcsának hangzik ez a felvetés, de
ha összehasonlítjuk a száz év különbséggel lefolyt egykori és mostani eseményeket, következményeket, okokat és célokat, bizony számos kapcsolódási pontot fedezhetünk fel, sokszor éppen azonos, néhol éppen ellenkező előjellel.
Vegyük sorba a teljesség igénye nélkül, említésszerűen a legfontosabbakat.
Ahogy akkor elveszett az ország kétharmada, úgy az elmúlt évtizedben képletesen kituszkolták szintén az ország kétharmadát, ha nem is területi értelemben. A két háború közötti rendszer legalább megőrizte a „Magyar Királyság” nevet, ezzel szimbolizálva a folytonosságot, és táplálva a irredentizmus szellemét, lebegtetve egy majdani országegyesítés illúzióját. A mai monokratikus berendezkedés kiépülése során még a név megváltoztatásával is szakított a Magyar Köztársasággal: a Magyarország elnevezés alkalmasabb is arra, hogy az abba beletartozható és onnan képletesen kiakolbólítandó polgároknak is iránymutatást adjon a miheztartás végett. (Az ország szó az „úrság” alakváltozata, és eredetileg „fejedelemséget”, „királyságot”, legrégebben „a törzs területét” jelentette.) Az eredeti Trianont túlerőben levő külső erők kényszerítették az országra, annak akarata ellenére, az újabbat egy elerőtlenedő, beletörődő országra saját kisebbsége szabadította rá.
Az akkori törvényhozás és kormányzati hatalom szuverenitása a maradék egyharmadnyi országrészre terjedt ki, a mai viszont oly módon az egészre, hogy csupán az egyharmadnyi népességet képviseli, arra támaszkodva uralkodik kétharmad ellenében, azokra rá sem hederítve. (Aki nincs velünk, az nincs is!) A nemzeti összetartozásban való részvételhez a kordont csak a kiválasztottak léphetik át. Még a számmisztika is felbukkan, akkor a „dicsőséges 133 napot” okolták hivatalosan Trianonért, a mostanit pedig „133 bátor ember, az ország 133 legbátrabb embere” tartja fent.
Ahogy máig ható trauma és megosztottság, gyanakvás és néha gyűlölet terheli a Kárpát-medence népeit, ugyanilyen feloldhatatlan ellenségeskedést sikerült elérni – ugyan nem egy véres világháború, hanem – egy alattomos hideg polgárháború eredményeképpen. Az előbbihez a szűk látókörű nemzetiségi politika vezetett, mely ez elmagyarosítást erőltette, utóbbihoz pedig a kirekesztő nemzetpolitika, mely pedig a folyamatos „nemmagyartalanítást” alkalmazza. Ennek élén ráadásul az ország harmadik legfőbb közjogi méltósága jár, fősebészként kimetszve minden idegennek vélt részt a nemzettestből. És a nagy különbség persze az, hogy az akkori kormányzat Trianon revíziójára törekedett, a jelenlegi pedig a mostani Trianon foggal-körömmel való megvédésére és fenntartására, hiszen ahogy akkor mondták, „Csonka-Magyarország nem ország”, a mostaniak „Sonka-Magyarországa” viszont az ő számukra valóságos mennyország.
Ami viszont a legeltérőbb vonás, hogy míg az 1920-as Trianonhoz vezető út okozóiról, illetve a döntés előidézői és meghozói bűnrészességének mértékéről továbbra is folyik a vita, addig az, hogy ki a második Trianon kialakulásának történelmi felelőse, nem kérdéses.
A történelmi múlttal együtt kell élni, tanulni kell belőle, azt megváltoztatni nem, csak – ideiglenesen – hamisítani lehet. A jelent viszont még formálhatjuk, rajtunk áll, milyen múltat teremtünk utódainknak. Ha Trianont a szétszakítottság, az erőszakos szembeállítás, a gyűlölet szítása és fenntartása, az egymás kölcsönös tisztelete helyetti folyamatos konfliktusteremtés és ellenségkép gyártás jelenti, akkor ebben az értelemben még érvényes a divatos jelmondat: „vesszen Trianon”.
Sebestény Attila (Népszava)
