"Hoznak egy rémült nénit. Nem tudom igazán megnyugtatni. Hoznak egy nőt. Annyi idő alatt is romlik a légzése, amíg átérnek a sürgősségiről. Oxigénmaszkot kap. Nem elég. Lélegeztetőgépre tesszük. Nem elég. Nagyobb fokozatra kell kapcsolni. Ezt már nem bírja." - Egy covidos betegekkel foglalkozó orvos bejegyzése a saját közösségi oldalán

Ami biztos, az utóbbi napokban Magyarországon haltak meg a legtöbben Covidban a lakosság számához viszonyítva . Értsd, sehol nem ilyen rossz az esély, hogy túléld, ha elkapod. A kórházakban, bárhogy is próbálják tagadni, nagyon durvák a viszonyok. És ezen az sem segít, hogy a gyakorlott orvosok, a rezidensek az ápolók és az asszisztensek, a takarítók és a sofőrök erejüket megfeszítve dolgoznak.

A napi körülbelül kétszáz áldozat azt jelenti statisztikailag, hogy egy óra múlva  még nyolc-kilenc ember hal meg Magyarországon koronavírusban. Hatkor még él, hétkor már nyolc-kilenccel kevesebben leszünk. És ezen egyelőre az sem változtat, hogy kétségtelen sok országhoz képest itt gyorsabban halad az oltás – még ha rengeteg fennakadással és felesleges kormányzati gáncsoskodással is.

Ezt a halálozási trendet rövid távon az oltással nem lehet megfékezni. A kormányzati intézkedések olyanok, amilyenek – ráadásul együttműködés nélkül nem megy. Attól, hogy lehet, még nem biztos, hogy kell. Ahol vívóbajnokságot szerveznek (eddig legalább 30 fertőzött), ahol birkózóversenyt tartanak (még nem tudjuk a megbetegedettek számát) – csak azért, hogy igazolják azt a nevében sportra elvert 290 milliárdot – miközben az egészségügynek 60 ha jutott, pedig az ideológiai szolgálóleánnyá fizetett egyházaknak is rázuhant vagy 150, ott tényleg csak magunkra számíthatunk.

A kórházakból kevés hír jön ki – a sikerpropagandához nem illik. Én napok óta figyelek a közösségi médiában pár mértékadó embert. Egy gyerekorvos, akit Covid-osztályra vezényeltek, ezt írja:

„Akartam írni valami biztatót. De egyszerűen nem tudok mit. A kormányzati kommunikáció, meg a sajtó pedig egyszerűen döbbenetes. Mintha direkt arra játszana mindenki: ti beledöglötök, orvosok, a betegek beledöglenek, de akkor is úgy csinálunk, mintha minden jó lenne."

Következő. „Nem is merem leírni mennyire rossz a helyzet. Telefonálok egy fiatal nőnek, hogy az anyja meg fog halni. Nem tud bejönni, karanténban van. Másik kórteremben meghal egy férfi. Remélem, a családdal beszélt valaki korábban.”

Aztán: „Hoznak egy rémült nénit. Nem tudom igazán megnyugtatni. Hoznak egy nőt. Annyi idő alatt is romlik a légzése, amíg átérnek a sürgősségiről. Oxigénmaszkot kap. Nem elég. Lélegeztetőgépre tesszük. Nem elég. Nagyobb fokozatra kell kapcsolni. Ezt már nem bírja."

Vagy egy másik: „Rezidens vagyok. Rám hagytak egy csomó beteget. Rajtam kívül nincs más. Felhívok valakit, hogy az apja meg fog halni, nem tudunk mit tenni. Pedig tegnap még ült a székén, beszélt velünk, mondja. Leteszem a telefont és megírok két halálozási lapot. Aztán felhívom a rokonaikat. Még csak másfél óra telt el az ügyeletemből. Huszonöt éves vagyok – hosszú lesz még.”

Olvasom a hozzászólókat, a buzdítókat, akik köszönetet mondanak mindazért, amit ezek az emberek tesznek. Erőn felül.

De nincsenek csodák.

Az új fertőzéseket csak mi tudjuk megakadályozni, ha nem ülünk fel annak, hogy itt mindenki meg lesz gyógyítva, húsvétra beoltva és a többi.

Nekünk kell magunkra és egymásra vigyázni. A dubajozó csapat nem fog.

Dési János j