Kinek jutna ma eszébe megkérdezni egy csepeli pályakezdő fiataltól: hogy érzi magát? Ötven éve, 1971-ben Kormos Valéria, a népszerű Ifjúsági Magazin kritikus riportere tette fel ezt a kérdést a Csepel Művekben, a Szerszámgépgyárban. A válaszok nyomán olyan korkép rajzolódott ki, amely ma is érdekes lehet. Az egykori 20 év körüli pályakezdők ma hetvenes éveiket kezdik

A továbbiakban Kormos Valéria közvetítésével az ötven évvel ezelőtti csepeli fiataloké  a szó:

„Dolgozni kezdenek. Az iskolapadból vagy más munkahelyről jönnek. – Az első hetekben még egyformán bizonytalanok. Később már arra is figyelnek, ami körülöttük történik.

Hogy érzed itt magad? – kérdeztem tőlük a Csepeli Szerszámgépgyár üzemeit járva. Beszélgettünk irodában, gyárudvaron, Ebédszünetben vagy éppen munkapad mellett – mikor hogy adódott.

A kérdést tulajdonképpen csak „indítónak” szántam, a többit már ők mondták el magukról.

Finommechanikai üzem. A legszélső esztergapad mellett vékony, barna hajú lány dolgozik. Varga Ilona pár hónapja tett szakmunkásvizsgát.
— Eredetileg varrónő akartam lenni, de nem sikerült. Jelentkeztem cipőfelsőrész készítőnek, oda sem vettek fel. Akkor már annyira el voltam keseredve, hogy mindegy volt, mit választok, csak szakmám legyen. Ahhoz képest, hogy fogalmam sem volt arról, milyen egy esztergapad — nagyon megszerettem ezt a foglalkozást. Amíg iskolába jártam, kollégista voltam. Most, hogy felszabadultam, lakás után kellett néznem. Ha a gyáriak nem segítenek, nem is tudom, mihez kezdek. Egy albérleti szoba a

fele fizetésemet elvinné — szerencsére erre nem került sor, elhelyeztek a munkásszálláson. Szép, kényelmes, és 130 forintot fizetek egy hónapra.
Még beszélgetünk, amikor az egyik fiú közbeszól, miért nem mondja el Ica nekem is, amiről neki panaszkodott. Ica elvörösödik, aztán odahív ahhoz az asztalhoz, ahol a megmunkálandó anyagot tartják.

— Nézd meg ezeket a hengereket, menetet kell vágni mindegyikbe, és ezt csak kézifúróval lehet. Rettenetesen fárasztó, délután már alig bírom emelni a karomat. Arról nem is beszélek, hogy milyen keveset lehet keresni vele

Megkérdezem, szólt-e erről a művezetőnek. Azt mondja, megígérték, hogy többé nem kap ilyen munkát, csak ezt fejezze be.

Most kaptak először fizetést. Majdnem mind 1600 forint körül kerestek.

— Hogy lehet ez, valamennyien egyformán dolgoztok?

Kiderül, ezen még nem is gondolkoztak. Nem tudják, hogy ők az úgynevezett „biztosított bért” kapják. A gyár kollektívája gyakorlatlanságukra, a kezdeti nehézségekre való tekintettel ezt az alapot kevesebb teljesítmény esetén is biztosítja.

Vati István és Palatics Ferenc a kis- öntvényüzemben dolgoznak. Előzetes tájékoztatás szerint ők igazán nem tartoznak a „mintagyerekek” közé — egyébként rendes gyerekek, csak éppen nem találják a helyüket.

— Miért? — kérdezem Vatitól.

— Szakközépiskolát végeztem, most 21 éves vagyok. Ha jól utána gondolok, az egész osztályból csak én lettem melós. A többiek? A szerencsésebbek tovább tanultak, akiknek meg nem sikerült, más munka után néztek.

— Ez az első munkahelyed?

— Itt kezdtem dolgozni, de elmentem, mert azt gondoltam, máshol jobb. Próbálkoztam a Vörös Csillag Traktorgyárban, egy ktsz-ben, az ÉMG-ben. A munka mindenütt egyforma, csak az emberek meg a körülmények mások. Itt mégis valamivel jobb. Ezért jöttem vissza. De az egyáltalán nem jelenti azt, hogy itt akarok megöregedni. Azt kérdezi, miért nem tetszik? Először is. mert piszkos, aztán meg ... Nem mindegy?

Támogatáskérően Palaticsra néz.

— Nem azért mondom, mert egy üzemben dolgozunk, de én is hasonlóképpen gondolkozom, mint Vati. Eleinte még tetszett is a munkám, de amikor láttam, hogy milyen keveset tudok keresni, elment a kedvem az egésztől. Valahogy másképp képzeltem...

Vörös Máriával a normália üzemben találkoztam. Betanított munkás. Az esztergálást itt tanulta meg a Szerszámgépgyárban.

— Kimaradtam a gimnáziumból, utána konyhán lettem felszolgáló. Feljöttem Pestre, a házgyárban dolgoztam egy ideig. Amikor idekerültem, három hét volt a betanulási idő, aztán odaállítottak a gép mellé. Mondták ugyan, hogy nem nőnek való munka ez, de én vonzódtam a géphez.
— Mégis beadtad a felmondásodat.

— Nem azért, mert nem szeretek dolgozni, meg lehet kérdezni bárkit, rám nincs panasz. Csak éppen rosszul érzem magam a műhelyben, olyan a légkör, hogy lassan természetes lesz az állandó feszültség, a művezető pedig goromba. És a körülmények ... Menjen le, nézze meg az alagsorban az öltözőt, dohos, vizes, nem hagyhatok ott még egy törülközőt sem, mert megpenészedik. Nem Csepelről akarok elmenni, csak ide át a kerékpárüzembe.

Ő is a munkásszálláson lakik. Ha nem is mondja, tudom, hogy ez is olyan tényező, amiért ragaszkodik a gyárhoz.

Gyárrészleg, I-es üzemág. Kalveczkay Ilona nyugodt, határozott. Most lett szakmunkás.

— Szaladgálós kislány voltam a MOM-ban. Felkerülhettem volna valamelyik irodába is, de nem volt kedvem hozzá. így azt ajánlották, legyek köszörűs. Egy hónapig tanultam, később átjöttem ide, mert itt lakom Csepelen. Dolgoztam, ahogy mások, nem volt problémám — csak egy idő után elkezdtem gondolkozni azon, hogy betanított munkásnak lenni nem életcél.

— Talán éreztették veled?

— Ilyen itt nincs. A lényeg az, hogy három év után mentem el szakmunkásképző tanfolyamra. Most fejeztem be.

Még elmondja, hogy technikumba is jelentkezett. Amikor rákérdezek, hogy miért — elneveti magát. Unatkozom, nem tudok mit kezdeni az időmmel — feleli. Ezt már nem hagyják szó nélkül a mellette dolgozók sem, pillanatok alatt parázs vita kerekedik. Ki hiszi el — mondják a többiek —, hogy csupán a tanulásért töri magát, biztos, hogy nem akar a köszörűgép mellett megöregedni! Mari szabadkozik, neki adok igazat — de végül is ezt a kérdést most úgysem lehet eldönteni. Ez az ő dolga lesz majd.

AMIKOR elbúcsúztam tőlük, még mindig megoldhatatlannak tűnt számtalan probléma. Van, aki úgy indul el, hogy tudja, mit választ, és mégsem marad a szakmájánál. Van. aki csupán „véletlenül” kerül az esztergapad mellé, és mégis megtalálja a helyét. Egy dohos, vizes öltöző, a többiek részéről megnyilvánuló türelmetlenség vagy közömbösség már elég ahhoz, hogy a kezdőt elkeserítsék. És már ott is van a megoldás: „Más munkahelyre megyek, vagy a szakmának is hátat fordítok.”

De a türelmetlenség, elégedetlenség nem minden esetben indokolt — tőlük is sok minden függ, akik pár hónapja vagy egy-két éve dolgoznak, akár a Csepeli Szerszámgép- gyárban, akár másutt.

KORMOS VALÉRIA ÍRÁSA

FOTÓ: BRASSNYÓ

Forrás: Ifjúsági Magazin - 1971