Hol van már a felszabadult tömeg, a remény egy jobb világban, hova lett a hit, a viharverte nemzeti lobogó? A harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása a Parlament előtti Kossut téren 1989. október 23-án

Hétfő volt, ötödik óra, matematika 1989. október 23-án, de senki sem figyelt a kétismeretlenes egyenletekre, hanem a sarokban álló tévét bámulta, mely élőben közvetített a zsúfolásig telt Kossuth térről. Azóta történésszé lett padtársam egy széken állva hallgatta Szűrös Mátyást, s amikor az országgyűlés akkori elnöke, egyben ideiglenes köztársasági elnök a déli harangszó után a Parlament erkélyéről kikiáltotta a köztársaságot, felnyúlt, levette a búzakalászos-vörös csillagos címert a tábla fölül, s egy kartonból kivágott Kossuth-címerre cserélte.

Este aztán ott álltunk gyertyával a kezünkben az utcákon a jó tömegben. Anyámék úgy tudták, kosárlabda edzésen vagyunk, mert a fáklyás felvonulásra nem engedtek volna el, még éltek bennük a régi reflexek...

Emlékszem, ahogyan három évvel korábban összenéztek apámmal, amikor a Déli parkolójából indulva az Alkotás utcában autóztunk hazafelé, s a házfalakon látszó golyónyomok láttán megjegyeztem, fura, hogy a világháború óta nem sikerült rendbe tenni őket. Nagyjából Érdnél kezdtek el mesélni, előtte persze meg kellett ígérnem, hogy az iskolában nem beszélek arról, amiről most szó lesz – így hallottam 12 évesen először Nagy Imréről, a pesti srácokról, s hogy a szovjet katonák nem azért vannak itt, hogy az iskola április 4-i ünnepségén mosolyogjanak és jutalomkönyvet osszanak. Ha nehezen is, de

megálltam, hogy nem adom tovább az új infókat, s Zsuzsa nénivel sem szálltam vitába, amikor nyolcadikosként 1988 tavaszán történelem órán még tüntető csürhéről és ellenforradalomról beszélt, s fogalmazást kellett írnunk Mező Imrének a Köztársaság téri pártház ostroma idejéből fennmaradt segélykérő telefonhívásaiból, melyeket nagylemezről hallgattunk több tanórán keresztül újra meg újra.

Másfél évvel később aztán jött a címercsere a gimis osztály falán, hogy az egyetem alatt már élőben járjam végig október 23-án a forradalom helyszíneit, s lássam, hogyan falja fel lassan a politika az évtizede még meglévő egységet, s vele az ünnepet. Ott voltam 2002-ben a 301-es parcellánál, ahol feltüzelt polgári körösök kifütyülték és lehazaárulózták az 56-os halálraítélt Mécs Imrét, s akkor éreztem először, hogy végleg eltűnt október 23. eredeti jelentése és szellemisége.

Lassan két évtized telt el azóta, 1956 mindmáig az aktuál- és pártpolitika foglya, ráadásul 2006 óta egyre reménytelenebbül. Alkalom a gyűlölködésre, a sárdobálásra, a kirekesztésre, a megbélyegzésre, a verbális és valós erőszakra, mindenki saját érdekei szerint próbálja meg kisajátítani emlékét, egyetlen emberöltő alatt elfeledve és negligálva eredeti eszmeiségét. Melyről a rendszerváltás óta született generációk már semmit sem tapasztalnak, semmit sem értenek, jelentős részüknek október 23. csak iskolai ünnepély vagy munkaszüneti nap, Orbán-beszéd vagy ellenzéki tüntetés, Nagy Imre egy elköltöztetett szobor, a pesti srácok pedig egy propagandaportál. Egy érdektelen poszt a hírfolyamban.

A régi gyertyák nemhogy csonkig égtek, de már rég kialudtak. Belepte őket a sár. 

Forrás: Vas András (Népszava)