Minden gyermek egy tiszta lap, és nagy a felnőttek felelőssége, hogy mit írnak arra a lapra. Márpedig a magyar állami futball irányítói nem rég igencsak tanulságos leckét róttak harmincezernél is több üzenőfüzetbe.

Ennyi gyerek tanulta meg, hogy egyrészt a büntetést ki lehet és ki kell játszani – így lesz zárt kapus meccsből nyílt kapus -, másrészt nem elég, hogy a magyar ember mindössze a Jóisten, hazája és a szerelme előtt térdel le, de azt sem viseli el, hogy más ember a maga meggyőződése szerint tegyen ilyen mozdulatot.

Ha a brit ember a rasszizmus és a kirekesztés ellen térdepel le, akkor azt ki kell fütyülni, Isten engem úgy segéljen, ámen.

A Népstadionban fütyülő gyerekek kábé akkor születtek, amikor Orbán Viktor behúzta az első kétharmadát.

Nem hogy a korábbi világról nincs saját tapasztalásuk, de az oktatás és a közélet jelen közegében esélyük sincs arra kapni ösztönzést, hogy legalább kérdéseket tegyenek fel. Nekik már ez a valóságuk, úgy nőttek bele a kihaénnem magyarkodásba, a gyűlölködés virtusába, abba a világba, ahol a fociultrák ostobasága immár gyengéden oltalmazott hungarikum, hogy mi észre sem vettük. El voltunk foglalva a felnőttes bajainkkal, miközben mások teleírták azt a bizonyos lapot.

Most aztán nézhetünk. 

Forrás: N. Kósa Judit (Népszava)