"Számomra mindig fontos lesz, hogy magyarként láttam meg a napvilágot, de nem úgy, ahogy ezt a vonatkozó párt hirdeti. Szeretek lubickolni a sokszínűségben, de ettől még nem rekesztek ki senkit, ahogy a szintén vonatkozó párt hívei oly sokszor megteszik."

Nem volt könnyű megtanulni politizálni. Vagy másképpen fogalmazva: némi jártasságot szerezni az egyre inkább kettészakadó magyar világban.

Erdélyben egyszerűbb volt mindez, hiszen a fő törésvonal az

RMDSZ képviselte kisebbség és a mindenféle párt révén hatalmat gyakorló román többség, mi és ők között húzódott. A választást leginkább az jelentette, hogy vagy elmegyek szavazni, vagy nem, mert ha igen, olyan sosem történhetett meg, hogy román pártra voksoljak. Annyira egyszerűen nem lehettem elégedetlen. Az már-már egyenértékű volt az árulással.

Persze nálunk is voltak már repedések, megjelentek az RMDSZ reménykedő váltópártjai, és az előbbiben is voltak frakciók, leképezve különféle ideológiákat és belviszályokat. Ám ez az átlagszavazó szempontjából inkább csak játéknak tűnt, mint amikor valaki a népek csatáját terepasztalon éli át, ólomkatonákkal. De az erdélyi politika sem volt annyira bonyolult: folyton el akartunk érni valamit a románokkal szemben, amit mi többnyire jogoknak hívtunk, ők meg engedményeknek, diszkriminációnak és mindenféle furfangnak.

A mi és mi között húzódó szakadék már egész embert kívánt. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez valóban a politika felnőttverziója lesz, ahol már értékek és elvek csapnak össze, nem a csupasz nemzetiség. Még szerencse, hogy nem volt még szavazati jogom, mert eleinte nem is nagyon tudtam volna választani. Hiába voltak elveim és szimpátiáim, hiába tudtam, hogy kábé milyen világnézetű emberek között érzem magam otthonosan, nem volt még kialakult pártpreferenciám. Fenntartottam magamnak a jogot, hogy mindegyikben találjak valamit, ami számomra fontos, és mindegyiket bíráljam, ha úgy hozza úri kedvem. Olyan voltam, mint kezdő kamasz a bordélyban, a vágy elemi ereje másodlagossá tette azt, hogy kinél talál nyugvópontra.

El kellett telnie pár hétnek – még csak ekkor lesz Sólyom László köztársasági elnök, vagyis a mostani cirkusz szerény nyitányánál tartunk –, hogy rájöjjek: a politika felnőttverziója is tele van számos gyerekséggel, viszont véresen komolyan veszi mindenki. Lassan-lassan az az identitás alapja, hogy ki kire szavaz és kinek hisz feltétel nélkül. Már rég nem a valóság a fontos, hanem a szemüveg, amin keresztül szemlélni akarjuk. Így aztán feltettem én is egyet, bár eleinte még szerettem kipislogni alatta és felette. (Ma már legszívesebben behunynám a szemem.)

Miként is magyarázhattam volna el, hogy számomra mindig fontos lesz, hogy magyarként láttam meg a napvilágot, de nem úgy, ahogy ezt a vonatkozó párt hirdeti? Szeretek lubickolni a sokszínűségben, de ettől még nem rekesztek ki senkit, ahogy a szintén vonatkozó párt hívei oly sokszor megteszik. Ma már előrébb tartok az alkalmazkodásban, már van bennem gyűlölet. Szinte észrevétlenül gyűlt össze, sunyin, színtelenül és szagtalanul, mint a szénmonoxid a szoba alján. Még nem öl meg, de már elnehezít. Tudok róla, teszek ellene, viszont képtelen vagyok elűzni. Túl sok mindent mérgezett már meg ahhoz, hogy paradicsomnak lássam a saját poklomat.   

Forrás: Papp Sándor Zsigmond (Népszava)