Mindenhol akadhat rossz gép, hiányzó eszköz, kereteket szétfeszítő düh. S akkor talán ez a kormány is ráébred, hogy többé nem visszük el hátunkon az ő szemetüket.

Bosszantó lehet. Egy ekkora ziccer, és nem jött be. Holott az egykoron szebb időket élt Fürjes Balázs már látta lelki szemei előtt, ahogy Karácsony Gergelyt maga alá temeti a szemétügy. Ha már őt hiába próbálták építgetni ellene, afféle árnyék főpolgármesterként. Az se jött be neki, az áprilisi választás se. De miniszterhelyettesként most nagyon igyekszik.„Higgadtan és felelősen és azonnal” közölte, hogy a főpolgármester „nem áll a helyzet magaslatán, amikor igazán összeszedettnek kellene lennie, cselekvésképtelen. Egy ötlete van csak: vigye el a szemetet más”.

Még jó, hogy népünk nagy vezére, a messiás pártvezető és kormányfő Orbán Viktor nem ilyen. Ha kell disznót vág, ha kell labdázik a Karmelita erkélyen, ha kell, akkor

átszervezi az egészségügyet egy huszárvágással – több háziorvos helyett kevesebb praxis –, ha kell vállain viszi át a túlpartra az összeomló oktatást. Ja, nem. Mert a háború, meg a Brüsszel, meg a válság, meg különben is, a becsületes tanárember nem pénzért dolgozik, hanem a jövő nemzedéke iránt érzett kötelességtudatból, szívből. Az államtitkárok, miniszterek és egyebek vélhetőleg nem, azért emelte meg sietve a fizetésüket milliósra Orbán. Szegény Kocsis Máténak még így is meg kellett válni dédelgetett aranyhalaitól. (Milyen ember az, aki az első nehézségre kidobja házi kedvencét?)

A miniszterelnök a helyzet magaslatáról figyelhette a szabadságért, a szebb jövőért, a tanáraikért kiálló hídfoglaló ifjakat. Ez a rátermett ember nézett, azután nem tett semmit. Karácsonyék meg igen. Nem erőből. Egyetlen percig sem fenyegetőztek kirúgással. Ajánlatot tettek, bementek a lázongók közé, hogy ne csak közvetítőkön keresztül hallják, hogy mi a baj. Közben a másik oldal – a kukájukat hiába kitevők – elégedetlenségét is próbálták kezelni. Sára Botond, korunk fényes főispánja persze még a lábát is kitette a kiutat futva kereső városvezetés elé.

A kormány által végletekig kifacsart Budapest végül talált egy szűk mezsgyét: mindent nem adhattak, de adtak annyit, ami átmeneti enyhülést hoz. (Az már más kérdés, hogy erre csak hitelből lesz fedezet.) A nagyon cselekvőképes Orbánnak meg nem jut más eszébe, mint kirúgatni a tanárokat, bekérni az élőlánc idején, az első óráról hiányzó tanulók nevét. Ez aztán a frappáns megoldás. Most akkor ki vigye el a más szemetét? A tanárok, a nyugdíjasok, a kukások és mindenki, akik már nem akarnak csendben, a jachtozós urak érzékenységét nem sértve éhen halni, megfagyni a saját otthonukban?

Ott volt az az ezer ember narancssárga ruhában és dühös volt. Nagyon. Nem Karácsonyra, hanem arra, hogy már pörc se jut a túrós csuszára. Az elkeseredettség ezúttal jó tanácsadónak bizonyult. Nem vártak a levágott szárnyakkal bénán totyogó szakszervezetre, újrahasznosították a kiegyezéshez vezető passzív ellenállást. Dolgoztak, de mégse. A példa ragadós lehet. Mindenhol akadhat rossz gép, hiányzó eszköz, kereteket szétfeszítő düh. S akkor talán ez a kormány is ráébred, hogy többé nem visszük el hátunkon az ő szemetüket.

Szalai Anna (Népszava)