Az elfekvőről mindenki tudja, micsoda. Hivatalos nevén: ápolási osztály, esetleg ágyak a krónikus osztályon. A kórházak tájékoztatóiban ilyesmi olvasható róluk: „aktív orvosi ellátásra nem szoruló, önmagukat ellátni nem képes, a családi gondozást átmenetileg nélkülöző betegek számára” adnak férőhelyet. Az „átmenet” gyakran örökre szól.
A dolgozó családtagok vagy a hasonlóan idős, gyenge házastárs nem tudják vállalni az éjjel-nappal gondozást. A Covid idején hazapaterolt betegek esete (köszönjük, Kásler doktor) intő példával szolgál.
Az állami, önkormányzati idősotthonokban a várólista csak a kegyetlen kihalásos alapon megy előre. A magánintézményekbe bejutni egy vagyon, a felvételhez gyakran többmillió forintot kell letenni, aztán jönnek csak a havidíjak.
Egy ország, amely nem tud mit kezdeni az időseivel. Akik -hogy a közhelyet idézzem- egykor felépítették.
Ha csak…
ha csak a kétségbeesett család nem szerez orvosi beutalót egy ápolási osztályra. Itt is fizetni kell, de mivel az elvileg ingyenes állami egészségügyről van szó, méltányosan alacsony összeget: napi 800, havi 24.000 forintot. Ezt kinyögi a szerény jövedelmű család vagy a kisnyugdíjas is. Persze mint minden hiánygazdaságban, voltak hírek, pletykák visszaélésekről. A sajtó foglalkozott egy kisvárosi kórház osztályvezető főorvosával, aki a hivatalos díjon túl havi 50.000-et gombolt le feketén a hozzátartozóktól, különben hazaküldte a rokont. A fél város tudta, beszélte, de mit tehettek volna?
Visszaélések nélkül is mindenki látta: maga a rendszer sem jó. Nem a túlterhelt kórházak funkciója volna, hogy gyógyítás helyett csak gondozzanak, még ha tőlük telhetően meg is tették, általában emberséggel. De ez más feladat, mint az orvoslás. Nem csoda, hogy az új egészségügyi törvénycsomag változtatni akar a helyzeten.
Apró szépséghiba, hogy a kormány éjjeli pillangója: Semjén ismét éjszaka röpdösött be vele, meg hogy az egészségügy átalakításába végre-valahára belekapó államtitkár ígérete ellenére nem vették figyelembe az értelmes változásra nyitott Orvoskamara és a Rezidens Szövetség lényeges javaslatait. Így aztán félő, hogy a végiggondolatlan részletek újabb szakember-elvándorláshoz vezetnek.
Az az orvos vagy szakápoló, akit tárt karokkal várnak a magánintézmények, miért vállalná, hogy mostantól a megyében bárhová átrendelhetik dolgozni?
Csak azt maximálták, hogy napi 3 óránál (!), kisgyereket nevelő esetében napi 2 óránál nem lehet hosszabb az oda-vissza út. Megnézném magamnak azt a családanyát, apát, akinek ez a plusz 2-3 óra simán belefér az életébe.
Az elfekvők ügye azonban nem „szépséghiba”. Ez vérre megy, pontosabban emberi életekre. Az még rendben van, hogy az ottani ápolási-gondozási feladatok az egészségügyből átkerülnek a szociális ágazatba. Illetve rendben volna, ha az imént nem fogadták volna el azt a szociális törvényt, amit nem véletlenül neveznek „Lex Megdöglesz”-nek. Eszerint az állam, amelynek adózunk, elhárítja saját szociális felelősségét: ki-ki gondoskodjon magáról. Ha nem tud, gondozza vagy fizessen a család, ha az sem, akkor a pénzétől és intézményeitől már rég megfosztott önkormányzat. És csak a sor legvégén, ha senki mást nem találnak, jöhet szóba az állami segítség.
A „Lex Megdöglesz” idején kussoltak arról, hogy mire készülnek az egészségügyben. Hogy egy hanyag mozdulattal az immár alapvetően fizetőssé tett szociális ágazatba deportálják az elfekvők lakóit. Átteszik őket a Szakápolási Központ névre keresztelt szociális intézményekbe, ágyastul, betegestül, épületestül, ápolóstul. Ahol fizetni kell, nemcsak jelképesen, mint a kórházakban.
A gondozott vagy képviselője a javaslat szerint „átadja a beteg jövedelmi- és vagyonnyilatkozatát a befogadó intézménynek, amelynek alapján az intézmény vezetője meghatározza a fizetendő személyi térítési díjat”. Hogy hogyan, arról a törvény nem rendelkezik. Arról sem, hogy méltányossági alapon van-e díjmentesség. Ha a díjat a szegényebb páciens nem tudja elfogadni, indulhat haza. Kérdés, az ő élete megy-e rá előbb, vagy a családjáé.
Modern Tajgetosz, csak nem csecsemőknek, hanem öregeknek.
De hiszen az egész ország egyfajta Nemzeti Elfekvőben van. Ez ám az igazi krónikus osztály: már sok éve a NER-be utaltak minket. Javítani nem tud az állapotunkon, szemmel láthatólag nincs is ilyen ambíciója. Azért a maga módján gondoskodik rólunk: elhajt választani, küldözgeti a konzultációs íveit, néha beengedi a látogatókat, most is itt vannak az EU-ból. Keleti diktátorok a látogatási időn túl is jöhetnek. Bekapcsolhatjuk a tévét is, be van állítva a megfelelő állomás.
Cserébe elvárják, hogy csendesen-rendesen viselkedjünk, ne balhézzunk a kórteremben, köszönjük meg, amit kapunk, ne beszéljünk csúnyán, ne szidjuk a személyzetet, pláne a Főorvost. Ketteske, ne hangoskodjon, ne rohangásszon a folyosón, attól csak rosszabbul lesz! Csendes pihenő van, nem érti? Igaz, kicsit hosszan, már-már folyamatosan, akár a rendkívüli állapot, de enélkül nem lehet rendet tartani.
Most többet kell fizetnünk, vége a jó világnak. Hát istenem. Tudtuk, hogy egyszer még nagyon ráfizetünk.
FORRÁS: LENDVAI ILDIKÓ (Népszava)
