Sok a beteg, kevés az orvos és a nővér! Egy ilyen rendszerben pedig be vannak kódolva a konfliktus-helyzetek.

Mielőtt az orvosi kezelésre sorra kerültem volna, sorstársaimmal együtt a folyosón várakoztam.

Sokan voltunk! A főorvos asszony ki is jött, és tájékoztatta a betegeket, hogy a megjelölt időpontot nem tudja tartani, mert súlyos esetekkel jöttek a betegek, akiknek az ellátása több időt igényel. Sok-sok türelmet kér!

Megértettük!

A délelőtti várakozás közben (3 óra volt) két munkásember jelentkezett és kopogott a rendelő ajtaján. Az egyiknek a szenébe mehetett valami a sarokcsiszoló szikráiból.

Szúrt és fájt a fiatalabbik dolgozónak a szeme. Izgatottan kopogtak az ajtón!

A kopogásra kinéző nővér a durvaságot súroló határozottsággal próbálta velük megértetni, hogy

olyan sok a betegük, hogy jobb lenne, ha a központi rendelőbe mennének! /Bizonyára ő is tudta, mert a balesetet szenvedők is tudták, - és mi, a folyósón várakozók is tudtuk, - hogy ott se fogadták volna őket szívesen/ A beteget kísérő idősebb férfi bizonyára ismerte a magyar egészségügy helyzetét, mert eleinte nem tágított!

Többször is utalt arra, hogy szeretné, ha ellátnák a társát! A nővér meg ellenállt! A folyosón ülők mind a balesetes fiúval vállaltak szolidaritást és megértették volna, ha miatta további időcsúszás keletkezik az ellátásban.

A nagyon határozott nővért ekkor egy kevésbé határozott váltotta a beszélgetésben. Ő már körültekintőbb volt és hangsúlyozta, hogy ellátják a beteget! Arra figyelmeztetett, hogy erre nagyon későn kerülhet csak sor. Ezért kissé empatikusabb hangnemben megerősítette kolléganője ajánlatát; menjenek a központi rendelésre!

A hazai tapasztalatokat ismerve, az ember tudja, hogy nem az egészségügyi személyzet, de még nem is az intézet az oka a bajnak. Nekik köszönet jár, hogy ebben a környezetben is teszik a dolgukat! A „mi” orvosunk és nővérkéink is úgy dolgoztak, mint a kisangyal! Sok a beteg, kevés az orvos és a nővér! Egy ilyen rendszerben pedig be vannak kódolva a konfliktus-helyzetek. Az ember talál magyarázatot arra a kemény határozottságra is, ami az ellentmondást nem tűrő elutasításban érhető némelyik nővérnél tetten. Mert tényleg ez a kisebbség, a többségben az együttérzés, és a segítőkészség a domináns. De, azt is meg lehet érteni, hogy egy hibákkal teli rendszerben a nagyon határozott nővér a leghatékonyabb, mert kiszűri, és megritkítja az orvos elé kerülők számát.

De, milyen áron?

A betegek sokasága és az ellátók túlterhelés következtében a megértetésre szükséges idő a legkevesebb! A pattogó tőmondatok, az utasításnak tűnő információ-szolgáltatások a sérült beteg egyébként is zaklatott lelkét teszi tönkre. Ezt érzékenységük alapján külön-külön értékelnek az emberek. Van, aki elsiklik felette, van, aki vitatkozik és van, aki megalázásnak veszi! Azért, mert úgy véli, hogy az életen keresztül fizetett betegbiztosításáért ennél jobb ellátásra lenne jogosult!

És igaza van!

A mi esetünkben is igaza volt a beteg kísérőjének, mikor egy darabig ellenállt! De akkor is igaza volt, amikor látva a helyzetet, feladta! Belekarolt az ifjú kollégájába és azt mondta neki: akkor is meggyógyíttatlak, elviszlek innen egy magánrendelésre!

Ezzel pedig ez a bűnös rendszer a célját el is érte!

Forrás: Horváth Gyula közössági (fb) oldala