Tehetetlenül nézzük a magyar közoktatás egyre kínosabb vergődését. A korábbi brutális centralizációs törekvések után lényegében igazgatásrendészeti szintre süllyedt az iskolarendszer működtetése.

A kormányzati oldal nem titkoltan erőből kívánja „betörni” az eredetileg is hierarchikus világban élő pedagógustársadalmat, miközben a tanárok számára mindez már nemcsak az értelmiségi lét és az emberi méltóság fenntartását, hanem a közvetlen puszta lét biztosítását is veszélyezteti.

Mára már az is nyilvánvalóvá vált, hogy az évtizedek óta zajló folyamatos nyomásgyakorlás mögött tudatos kormányzati megfontolások húzódnak, amelyek sok tekintetben emlékeztetnek a

két világháború közötti időszak magyarországi oktatáspolitikai gyakorlatára. A közvetlen politikai cél a társadalmi autonómiák felszámolása, a lojális komprádor burzsoázia gazdasági érdekeinek kiszolgálása, egy hűbéri jellegű paternalista társadalomszervezet kialakítása, amelynek legfőbb oktatáspolitikai eszköze a társadalmi szelekciós mechanizmusok kézbentartása, a mobilitás beszűkítése.

A közoktatás területén mindez az iskolarendszer szisztematikus megosztásában nyilvánul meg: a lojálisabbnak gondolt egyházi iskolák kiemelt támogatást kapnak, bízva abban, hogy majd onnan kerül ki a kurzus hűséges rendszerfenntartó elitje; a felső-középosztály más csoportjainak gyermekeit a drága magániskolák felé terelik; a többség számára fenntartott állami iskolarendszert pedig sok tekintetben alárendelik a munkaerőpiac aktuális érdekeinek, és olcsó gyerekmegőrzővé teszik. Az elmúlt bő évtizedben a regnáló kormányzat abszolút értékben is forrásokat vont ki az oktatásból, sikeresen megosztotta a közéletet és a pedagógustársadalmat, rögzítette a szociális egyenlőtlenségeket és egy számára kedvező elitcserét hajtott végre.

A teljes cikk ITT OLVASHATÓ

Forrás: Jakab György (Élet és Irodalom)