A szegény sorból származó őrmestert nem tekintették „párbajképes úriembernek” Horthy hadseregében. Válogatott sem lehetett, sőt. Laktanyafogságot kapott, amiért versenyezni merészelt feljebbvalóival, pláne hogy sokkal jobban lőtt náluk. Amikor 3 évvel a 2. világháború vége után a nyakába akasztották első olimpiai aranyérmét, az újdonsült bajnok bal kézzel fogadta a gratulációkat, fekete bőrkesztyűbe bújtatott jobbját mereven tartva a törzse mellett. Ez a kivételes sportember, Takács Károly (1910‒76) sportlövő, az ötalakos gyorstüzelő pisztoly kétszeres olimpiai győztese (1948: London, 1952: Helsinki), harmincötszörös magyar bajnok sohasem adta fel.
Takács Károly a katonaiskolában kitűnt rövidtávfutásban és ökölvívásban, jól síelt, de igazán a lőtéren volt elemében.
Ám a szegény sorból származó őrmestert nem tekintették „párbajképes úriembernek”. Válogatott sem lehetett, sőt. Laktanyafogságot kapott, amiért versenyezni merészelt feljebbvalóival, pláne hogy sokkal jobban lőtt náluk. Ám miután a tiszt urak leszerepeltek a rossz emlékű 1936-os berlini játékokon, végre megkapta az esélyt. Elszántan készült.
Ekkor szakította le jobb kézfejét egy hanyagul összeszerelt gránát. De akik 1938 őszén azt hitték, hogy
a hadgyakorlaton történt rettenetes baleset véget vet sportpályafutásának, nem ismerték. Kérvényezte a kormányzónál, hogy maradhasson a seregben, és kedvező választ kapott: „Takács Károly ht. őrmesternek a tényleges szolgálatban kivételes kegyelemből való meghagyását engedélyezem. Horthy.”
Vasakarata volt. Megtanult ballal lőni. Rájött, hogyan fordítsa előnyére, hogy ellentétes szemmel céloz. Fél évre rá csapatvilágbajnoki címet ünnepelt társaival gyorstüzelő pisztolyban. Esélyese lett a következő olimpiának. Csakhogy az 1940-ben, majd a 44-ben esedékes játékokat is elsodorta a háború. 38 éves volt már, amikor csonkolt fél kezével végre olimpián indulhatott Londonban (1948).
Alaposan felkészült mindenre. Zajongókat hívott az edzésre, hogy szokja közönséget. Temperát vitt magával a lőállásba, ha verseny közben kisüt a nap, fehér célgömbjét gyorsan átfesthesse feketére. Megszállottnak is nevezték, ő céltudatosnak vallotta magát. Kötélidegei voltak. Különleges tudatállapotban összpontosította figyelmét, kizárta a külvilágot ‒ „egyhegyű” lett, akár egy meditáló jógi. Világcsúccsal, 580 körrel győzött.
Amikor mikrofonjával odalépett hozzá Szepesi György, előre megírt győzelmi nyilatkozatot húzott elő kék zakójának belső zsebéből. A magyar sportújságírás másik klasszikusának, Feleki Lászlónak később így mesélte: „Nem vagyok szónok. Utálom a kapkodást. Szeretem a rendet, leírtam, amit mondani akartam, csak fel kellett olvasni. ‒ És arra nem is gondoltál, hogy esetleg nem te nyered meg a versenyt? ‒ Rázta a fejét. ‒ Nem, erre nem gondoltam. Egészen mással voltam elfoglalva.”
Négy évre rá, Helsinkiben már mint címvédő és a Magyar Néphadsereg őrnagya kapaszkodott fel egy sziklára a malmi lőtérnél, megfigyelni a nap járását, a sugarak beesési szögét, a szélirányt. Másnapi utolsó sorozata a vártnál gyengébbre sikerült, de legendás nyugalma ekkor sem hagyta cserben. Azt mondta, ennyi is elég lesz. Meg sem nézte hátralévő riválisait, hazament a csapat szálláshelyére. Másodjára úgy lett olimpiai bajnok, hogy közben kényelmesen megebédelt.
Miért is izgult volna, aki már legyőzte a sorsát?
Forrás: BÁRTFAI GERGELY (Népszava)
