Akik nekünk adták teljes bizalmukat, azt hiszik, ezzel jogot szereztek a miénkre is. Ez tévedés: ajándékkal nem szerez az ember jogokat. (Friedrich Nietzsche)
1 euró=300,54 forint, 1 svájci frank=242,63 forint (devizaárfolyamok 2013. augusztus 2-án 10 óra 10 perckor)
Emlékszünk rá, tavaly januárban, a „szilveszteri buli” után támadtak a brókerek, s bár most is éppen csuklóztatják a forintot, Selmeczi Gabriella szerint az IMF-hitel végtörlesztése jó üzenet. Ezzel nő az országunk iránti bizalom. Meg vagyok győzve. Nem érdekelnek a számítások, amelyek szerint rossz üzlet a kisebb költséggel járó kölcsönt magasabb kamatú hitellel felváltani.
Elhessegetem magamtól a sanda képzeteket a korábbi kifizetés politikai kamatáról, de még azokat az elemzéseket is, amelyek szerint csak így állhat – ki tudja, meddig és milyen kockázatokkal – csökkenő pályára az adósságállomány.
Maradjunk a bizalomnál. A retardált, család- és keresztényellenes unió vezetői minden bizonnyal elismerően csapják össze tenyerüket: ez igen! És kiszabadulnak a balliberális befolyás alól, rádöbbennek, hogy ők nem Moszkva, s szégyellik, hogy a multik igájában milyen jogállami kifogásokra vetemedtek, s éppen attól féltették a demokráciát, aki nemhogy időben, de előbb fizet. Míg másutt az IMF diktál, mi bezáratjuk vele budapesti irodáját. Igaz, hogy az államkötvények vásárlása az utóbbi hetekben mintha lassult volna, talán átmeneti bizonytalanság lett úrrá a külföldi befektetőkön – a határidő előtti törlesztés nyilván számukra is jelzésértékű.
Igaz, én nem éreztem semmit, amikor a barátom egy héttel korábban adta vissza a tartozását. Cseppet sem csökkent volna a bizalmam iránta, ha akkor fizet, amikorra megbeszéltük – de ne hasonlítsuk az IMF-hitelt a konyhapénzhez. A döntés nyilván kedvezőbb színben tüntet fel minket, hiszen jó adóst manapság nehezen talál az ember, különösen devizában. Miért volna ennek belpolitikai üzenete? Miért szolgálná a lépés a közelgő választási kampányt? Idehaza mindenki számára nyilvánvaló, hogy a nemzetközi gyanakvás a szuverenitásra törekvés, a különadók és a rezsicsökkentés logikus következménye, amely ellen nem a meghunyászkodás, hanem az előre hozott törlesztés a releváns válasz. Ez adja vissza rangunkat, méltóságunkat.
Az a kormány, amelyik ennyire tisztában van azzal, hogy az átlagembernél milyen sztereotípiákra, indulatokra, sérelmekre, tradíciókra, reflexekre építhet, választóitól joggal várhatja el, hogy ne idegen szélkakasokra hallgassanak, hanem benne bízzanak. Akkor is, ha úgy tűnik, csak a nép lelkét ismeri jobban, az életét nem. Akkor is, ha időnként gyorsabban változtat törvényt, mint más gatyát cserél. Akkor is bízzon benne, ha képtelenebbnél képtelenebb szabályokat akar megetetni vele. Ha ígér, de nem tartja be. Ha kijátssza földdel, trafikkal, mindennel, ami szűkebb pátriáját körülveszi, akkor is, ha körmönfont adókkal keríti be – akkor is, ha egyedül a kiszámíthatatlanság kiszámítható. Most éppen a pórul járt nem tudja, mi lesz a lakáshitelével, a módosabb meg azt, hogy mit kezdjen megtakarításával. A bizalomnak mindig van egy újabb próbatétele: jól reagál, megvan benne a gyors alkalmazkodás, kijátszás képessége? Lassan már nincs tanács, amelyet meg ne fogadott volna, jól szeretne járni az istenadta, de a végén mindig úgy érzi, hogy rászedték: egér a labirintusban. Már nem is gyanakszik – fáradt, elfásult. Lám, már ez a diadalmas végtörlesztés sem szerez örömöt neki.
Forrás - Tamás Ervin: A bizalom körei - Népszabadság
