Horváth Gyula megrendítő írását változtatás nélkül vettük át blogjáról:

Egy kisember érkezett alig túl a 18-on az 1940-es évek elején az ország ipari fellegvárának nevezett Csepelre.
Idegen volt!
Nem csak azért, mert Csepelen még sohasem járt, hanem azért, mert egy egészen más miliőből, egy más kultúrából és szokásvilágból érkezett. Nehezen szokta, és fájdalmasan viselte az új környezet szorításait, csapásait. Hazavágyott a csendes Dunántúli kis falujába! Oda ahonnan az éhezés, a nincstelenség és a kilátástalanság elüldözte.

A fiatal ember olyan, mint a fiatal fa. 

Még képes idegen talajban is új gyökeret ereszteni.
Sikerült neki!
A testvér bátyjai irányítása, segítése mellet munkája, lakhatása és ebből adódóan biztos megélhetése is adódott. A Weiss Manfréd gyárban dolgozott. Először segítő, majd hegesztő lett. A háború és a nincstelenség éppen akkor rendelte vissza szülőfalujába, hogy legkisebb gyermekeként a szüleit támogassa, amikor már éppen beilleszkedett az ipari világba. 1923-as születésű.
Az a korosztály, mely Horthy elképzelése szerint a háború után, a rendfenntartást és az erőt demonstrálja. Idősebb testvéreit, társait, barátait kivitték a Donhoz! Igen sok nem jött vissza! Akik megjöttek, azok közt is sok a nyomorék és a beteg.
Őt, munkaszolgálatra tették és gyalog menetben "sétáltatták" Szombathelyről, Tordára. Ott tankcsapdákat, futóárkot ásott, aztán visszagyalogolt. 44-ben felszerelték és katonaként kellett esküt tennie Szálasira. Mivel nem mondta az eskü szövegét, megfenyítették.
Németországban nem harcolt, hanem megadta magát társaival együtt az Amerikaiaknak. A Francia fogságban majdnem elpusztult. Negyven kilóra fogyott, mikor visszavették újra az Amerikaiak. 45-ben hazahozták.
A falujában a kocsmában ünnepelte volna a megérkezést, amikor egy részeg orosz katona elvette a borát.
Leütötte!
Nagy szerencsével sikerült csak kibújnia GPU szorításából. Látta, hogy a falusi élet, számára nem jelent perspektívát. Még akkor sem, ha nagyon szerette és becsülte a mezőgazdasági munkákat. Szerette a földet és az állatokat. Szerette a teremtőt és azt, aki a teremtményt előállítja. Nem tudta eldönteni, hogy vallásos-e igazából. Úgy vélte, hogy a világ nem létezhet irányító nélkül, de az a mérhetetlen igazságtalanság és szenvedés, mely neki és sorstársainak jutott nem jöhet egy jóságos irányítótól sem. Eszményekkel és ideológiákkal nem foglalkozott!

Inkább a megélhetésére és a munkájára koncentrált. Ragaszkodott hozzá, hogy kitűnően végezze el azt, amit elvállalt.
Magával szemben volt igényes azért, hogy igényes lehessen másokkal is. Megnősült, és a vasútra került. Falusi fiúból a gőzmozdonyok kezelőjévé képezte magát. 424-esen utazott az Alföldön. Egy-egy menetnél Záhonyig bedobtak 10 tonna szenet a tűzszekrénybe. Fűtő volt, mikor a politika láncos kutyaként csúfolta Pesten Titót. Ő meg vasutastársaival sódert és cementet szállított a déli határon épülő erődítményekhez. Hetekig nem tért haza. Félt, mert ő már tudta, bőrén érezte, hogy mi a háború!
56-ban is a fűtőházban szolgált, a Tatai úton. Felesége és fia, meg az égő Csepelen remegett. Gyalog jött Újpestről Csepelre. Az embertelenség és a gyilkos gyűlölet tobzódása elborzasztotta. Hazajövet, kétségbeesve döbbent rá, hogy életveszélyben voltak az övéi a harcok alatt.
Égett a Shell és bombák szaggatták a házakat, udvarokat. Önvád kínozta, hogy a forradalom tüzében nem oltalmazta családját. Mindig is a kötelességtudat és a családja iránti szeretet motiválta, nem ő tehetett róla, hogy ez a rossz világ gyakran megoldhatatlan döntésekre kényszeríti a legbecsületesebb polgárait. Örült a konszolidációnak és örült annak, hogy békében dolgozhatott. Nem kért lakást, sem más kedvezményt, mert úgy vélte, hogy tehetséges egészséges ember és megteremti magának, ha hagyják. Betegállományt nem vett igénybe, a szabadsága jó része is benn maradt.
Csak munka legyen és kereset! Ez a fontos! -vélte.

77-re beköltözött, saját házába Érden. Testben elhagyta Csepelt, de a lelke nagyobbik része mindig itt maradt.
Feleségével felnevelt két fiút.
A kemény munka és a fáradtság sosem akadályozta abban, hogy játsszon, tanuljon velük. Később unokáival is ezt tette. Példájával tanított.
A családban, nem mindig a kimondott szó, inkább a tett, a példa volt a mérvadó. Az erőszakot mindig elvetette. Inkább a példamutatás és a jutalom volt a módszere. Elvitte fiait, a mozdonyára. Had lássák hogyan is keresi a kenyeret. Ezzel is a munka szeretetére és az ember által létrehozott termékek becsülésére tanított. Kezeiben a lapát és a többi szerszám sokkal jobban érezte magát, mint a toll. Bölcsessége mégis határtalan.
Azért, mert mindig őszinte és becsületes ember volt.
Nem érdekelték a díjak és kitüntetések, csak egyre vigyázott, arra, hogy saját értékeit megőrizze, saját szabályait betartsa. Nem bántott senkit, csak segített. Nem azért, mert a társadalom ezt várta, hanem azért, mert mindig így tartotta helyesnek. Embertársaiban mindig az isteni képmást látta és ennek megfelelően becsülte, tisztelte őket.
Közösségi ember volt. Civil szervezetekben tevékenykedett és közösségeket szolgált. Így érezte jól magát. Döntéseit mindig megbeszélte feleségével. A nő, mint társ, segítő élt az életében. Amikor felesége eltávozott megroppant.
Menye segítette át szeretetével azon a szakadékon, ami előtte tátongott. A szombathelyi rokon lányok, a Lina, a szomszéd asszonyok, a boltos Hajni kedvessége éltette. A kilencven év súlya, a társadalom meg nem értése, a durvaság elburjánzása, az emberi értékek háttérbeszorulása egy olyan világot teremtett, amelyet nem tudott megérteni. Egyre rosszabbul érezte magát ebben a világban és családja mérhetetlen szeretete sem volt ahhoz elég, hogy itt tartsa!
Olyan ember távozott vele, aki sokkal több volt, mint egy emberöltő. Ő évszázadok tapasztalatát és becsületét nyújtotta nekünk és félek tőle, hogy viszi is magával a sírba.

Édesapám! Nyugodjon békében!

A Csepel újság szerkesztősége  osztozik Horváth Gyula  fájdalmában, és őszinte részvétét fejezi ki a gyászoló családnak.