A múltat nem lehet elhajítani, végkép eltörölni. Képtelenség. Megpróbálni katasztrófa. Átfesteni, kiszínezni is veszélyes. „A föld fog sarkából kidőlni” ott, hol az ész szavát alig hallani.
Pedagógusok és köztisztviselők, alkalmazottak, azok, akik előtt a kerület nagyhatalmú, kétharmados polgármestereként beszél, hosszasan ecseteli a kerületért végzett áldozatos munkáját, becsmérli az előző önkormányzati vezetőket és munkájukat, történeteket mesélnek – persze csak baráti társaságokban –, Németh Szilárd „aranyköpéseiről”.
A mesélők, a „Figyelj, hallottad, mit mondott már megint ez a..” kezdetű felvezetés után, nem éppen hízelgő jelzős szerkezetben mondják ki a polgármester vezeték vagy keresztnevét /nem is merem leírni, mármint a jelzőket/, majd a történet végén felháborodásuknak adnak hangot. A Kedves Vezér helyi vazallusának mondatai így járnak szájról-szájra, s a felháborodtak, csalódottak száma egyre nő. Az utóbbi időben magam is többször hallottam, hogy esetenként azzal kábítja hallgatóságát, hogy Ő megmutatja: vége a Vörös Csepelnek, itt az ideje, hogy Csepel végre narancssárga legyen.
A költők, írók, politikusok szeretik a jelzőket, de a mindenkori hatalom urai is – mindenkori érdekeiknek megfelelően –, szívesen alkalmazzák. Németh Szilárd is közéjük tartozik. Tavaly, december 12-én, a Csepel Galériában, egy rendezvényen például a következőket mondta: „Csepelről sokan tévesen gondolják, hogy „vörös”, mivel a Kádár-korszakot megelőző időszakban egyáltalán nem használták ezt a jelzőt a kerületre. A Kádár-korszakban ragadt rá Csepelre a „vörös” szó, amely kitalált elnevezés. A Trianoni Szemle támogatásával az önkormányzat azt a törekvését fejezi ki, hogy megszabaduljon attól a múlttól, amely beárnyékolja a kerület történelmének közelmúltját”.
Ezek a mondatok előadójának ismerethiányáról és történelmi tudatlanságáról is árulkodnak. A Vörös Csepel egy induló, szövegét a II. világháború előtt, a későbbi Kossuth-díjas költő, Hidas Antal írta, zenéjét Hanns Eisler szerezte. Tehát nem a Kádár-korszakban „ragadt rá Csepelre a vörös szó”. Legalább 80 éve, ami több mint két emberöltő. S e nyolc évtizedet vagy annak nagy részét, benne a Kádár-korszakot, több tízezer, jelenleg is élő csepeli megélte. Tisztességgel, munkával, sok-sok gonddal, küszködéssel és eredménnyel. Hogy ezt hogyan értékeli a rendszerváltást végigvivő nemzedék, a mai kor gyermeke, a „kétharmados fülkeforradalommal” hatalomra jutottak, vagy maga a TÖRTÉNELEM, az már más kérdés.
Azonban az már nem, hogy aki azt gondolja, hogy évtizedek munkáját, értékekeit, az ezeket létrehozó embert lebecsülve, megszabadulhat a múlttól, egy kerület életéből kitörölheti a „beárnyékoló” évtizedeket, az téved. Egyszer majd észre veszi, hogy túlléptek rajta, elfelejtették. Nem korát, amelyben élt és csepeli polgárok mestere lehetett, Őt. Nemcsak azért, mert ilyen „kis tévedései” voltak, azért is, mert a hatalomtól megrészegedve azt is gondolta, hogy e „tévedésére” felhatalmazást kapott a csepeliek többségétől. Egyrészt erre nem kért, ebből következően nem is kapott, másrészt meg elfelejtette, hogy az önkormányzati választásokon, csak a csepeli választópolgárok 18,57 %-ának bizalmából lett Csepel polgármestere. Visszaélt, visszaél hatalmával, a bizalommal.
Egyébként a csepeliek színe kék-piros. 1912-óta, az ezt a színt viselőknek szurkolnak.
V O X
